Hajdú Péter: én, a stekszmániás

„Aki ír, az nagyrészt saját élményei alapján teszi, a könyveit pedig eladja. Így van ez a tinilányok és magányos háziasszonyok lelki támaszával, a »ha kitárod a szíved, attól még nem jön be a huzat« szerű bölcsességeket ontó Oravecz Nóra kisasszonnyal vagy akár Kertész Imrével is. Szepesi Nikolett élményei pedig jó okkal tartanak közérdeklődésre számot az intim részleteken túlmenően is.

Elgondolkodhatnánk például azon, hogy ér-e annyit bármilyen olimpiai helyezés, hogy generációk nyomorodjanak meg olyan helyeken, ahol szörcsögő, kis Priapusok nyúlkálnak gyereklányok combjai közé, és mohó kezükkel taperolják alig domborodó keblüket, és könyörtelen hajcsárok teszik elviselhetetlenné megannyi évüket, hogy aztán a villódzó képernyők előtt pókhasú férfiakat öntsön el a büszkeség, hogy már megint mennyi érmünk van – a Nobel-díjasokról nem is beszélve! –, ilyet se tudnak a labancok meg a csigazabálók, majd kibontanak egy dobozos sört, diszkréten megvakarják a töküket, és a pillanatnyi emelkedettségükben rázendítenek a »Felkelt a napunk…«, vagy a »Szállj sólyom szárnyán…« kezdetű himnuszok valamelyikére. Ezzel mellesleg a Frizbi nézettségére is magyarázatot találtunk.

Itt nem az úszónő bocsátotta áruba magát, hanem ismételten egy félmonopolhelyzetben lévő csatorna, s annak beszállítója áldozta föl az ízlést, az együttérzést néhány csilingelő zsetonért. Szepesi Nikolett bepillantást engedett az uszodák embertelen világába, és ha most eltakarítja az útból Hajdú Pétert is, úgy duplán köszönettel tartozunk neki.”