„Az Orbán Viktor és idős szimpatizánsa közötti párbeszédben elhangzott, a nép hangját megtestesítő hebegés a megnyugtató válasz minden kérdésünkre, minden problémánkra. Hogy mi is magyarok vagyunk. Amit csak az emelhet négyzetre, hogy lehetőleg egy hétig nem mosunk kezet, miután Orbán Viktor közelébe kerülhettünk, és ő megszorította mellső végtagunkat.
Azt hiszem ebben a párbeszédben és gesztusban benne van mindaz, amit az elmúlt évek démoni, állandó ellenséget kereső és megtaláló, szabadságharcos, kirekesztő, megosztó politizálása eredményezett ebben az országban. Mindaz, aminek sem az alázathoz, sem a szelídséghez, sem az irgalmassához nincs köze. Semmihez, amiről az Orbán által kisajátított Szent István-i eszmeiség szól.
Ellenben benne van az, ahogyan a szüntelen riogatással, a gyűlölt másik oldal kitartó gyalázásával egyre magasabbra tornászott népi ingerküszöb a magyarok és nagyon magyarok, az igaz magyarok és az idegenszívű nem magyarok csoportjainak tudatos kettészakítási kísérleteit normalitásként, evidenciaként értelmezi. És amikor szeretett vezére vérbeli celebként augusztus 20. magasságában leereszkedik közé, magyarságát pajzsként maga előtt tartva, zavart bizonyítási kényszer által vezérelve igyekszik a tudtára adni, hogy ő a jó oldalon áll.”