Eurábiáról és a jövőről

„Szerintem, amint a háború és a viszály két különböző szó, úgy két külön lényeg is, két különböző tényre vonatkozik. Ez az úgynevezett »saját«-ra, vagy »rokon«-ra, az meg az »idegen«-re és »elütő«-re. Ha saját vérünkkel tusakodunk, e harc neve: viszály, ha idegenekkel: háború.” (Platón: Az állam)

Úgy esett, hogy Erdélyben az idegen hadak pusztítása, később a kuruc-labanc viszályok megtizedelték a magyar népességet, és részben ennek következményeként nagyarányú román betelepedés történt az elhagyott vidékre. Itt azután – a helyi földesurak támogatásával, akiknek munkás kézre volt szükségük – fékezhetetlenül, a magyarságot messze meghaladó ütemben szaporodni kezdtek. Ennek eredményeként – no meg Károlyi és az antant buzgólkodása nyomán – Erdély, a Tündérkert, ahogyan Móricz nevezte, elveszett. Az alapvető ok azonban nem a szerencsétlen történelmi helyzet vagy az államférfiúi alkalmatlanság volt; hanem az a rövidlátó politika, amely nem csak megengedte, elnézte, de önös anyagi érdekből biztatta is a románokat a betelepedésre – és ezzel élesítette a biológiai pokolgépet. Mert így jár az, aki tömegével enged be más vallású, más kultúrájú és ezért asszimilálhatatlan, ám roppantul szapora idegeneket a hazájába.

Európa ugyanezen az úton halad a saját végzete, Eurábia felé. Nem tudom, mennyiben vannak sajátságos muzulmán sportágak egyébként, de az mára biztos, hogy az autógyújtogatás ilyen. A nagy nemzetközi bajnokság első fordulóját Franciaországban rendezték, most Svédország van soron. Az égő autók fénye pedig élesen megvilágít egy megválaszolatlan, mi több, a szőnyeg alá söpört kérdést: mit tud kezdeni a fáradt és öreg Európa a bevándorlókkal, akiket már beengedett – és miért enged be újabbakat?


*

Nem az autógyújtogatás és randalírozás a legmegdöbbentőbb, hanem az a vakság, amellyel a liberális mainstream kezeli és interpretálja a történteket. A média – az első meglepetés elmúltával – már a bevándorlók gyermekeinek „kilátástalan” helyzetéről és a „kitaszítottságról” lamentál, és a rendőrséget hibáztatja, mert lepuffantott valami késsel hadonászó elmebeteget. Nyilván inkább bocsánatot kellett volna kérni tőle és extra segélyt kiutalni neki. Ugyanígy estek neki a francia rendőröknek is, akik vették a bátorságot, hogy üldözzék a lopott motorral menekülőket, akik ráadásul még motorozni sem tudtak és balesetet szenvedtek. Valószínűleg ha hagyják, hogy nyugodtan raboljanak, esetleg – hiányos vezetési ismereteikre tekintettel – még a forgalmat is elterelik előlük, akkor nem következik be a tragédia. A képernyőkön ábrándos tekintetű liberális zsidó értelmiségiek siránkoznak a többségi társadalom rasszizmusán, miközben hitsorosaik elmenekülnek a muzulmánok lakta városrészekből, mert életük és javaik nincsenek biztonságban.

A liberális dogmáktól elhülyült politikai hatalom folyamatosan hátrál az erőszakosnak tűnő mohamedán bevándorlók követelései elől. Nem veszi észre, hogy a gyávasága csak agressziót vált ki, hogy az érintettek csak ezt a nyelvet értik – hiszen ők is ezt használják. Nem tudatosul bennük, hogy képtelenek megérteni a bevándorlókat, hiszen azok nem beszélik a PC-nyelvet – illetve csak megtévesztésként –, és más fogalmakkal írják le a helyzetet.

A hatóságok „párbeszédről”, „integrációról” beszélnek, a randalírozók pedig győzelemről, vereségről és bosszúról. A döntéshozók készséggel elhisznek mindent, amit a randalírozók mondanak – holott felfigyelhetnének rá, hogy betanult egyenszöveget hallanak. Pontosan azt, amit a liberalizmustól elbutultak hallani akarnak. Egyszerűen szólva: simán belehazudnak a kamerákba és újságírói diktafonokba, és ezt ezredszer is elhiszik nekik.

Pedig az ő legszentebb dogmáikat támadja az iszlám. Hiszen tagadja a nők egyenjogúságát, az állam és az egyház szétválasztását; és a melegek nem a házasodás jogáért, hanem az életükért küzdhetnek muzulmán környezetben. Miért van az, hogy nincsenek harcos szüfrazsettek, akik a mecsethez láncolják magukat, tiltakozásul a csador és a kislányok megcsonkítása ellen? Miért nincsenek a meleg büszkeségnek napjai Seine-Saint-Denis-ben? Talán azért, mert nemes egyszerűséggel nekik mennének, a rendőrség sajnálkozó asszisztenciája mellett. Vajon mi okozza ezt a vakságot, ezt a végzetes elfogultságot az Európát megszálló hordák iránt?

*

Ha követjük a kialakult helyzethez vezető szellemtörténeti szálakat két ősforráshoz jutunk.

Az egyik szál a már emlegetett liberális dogmákhoz vezet. Az emberi jogok mindenféle kötelességek nélkül „járnak” mindenkinek, aki megszületett, magukba foglalják a szabad letelepedéshez való jogot is. Ennek alapján – mondják ők – mindenki ott él, ahol akar; ez pedig, kombinálva az élethez való joggal, még azt a kötelezettséget is a célországra rója, hogy eltartsa őket. A dogma hátterében pedig az a ki nem mondott tétel áll, hogy az a darab föld, ahová a derék muzulmán éppen letelepedni kíván, az senkié; így az lakik rajta, aki akar, nem kell a tulajdonos engedélyét kérni. Ez azonban egészen egyszerűen nem igaz.

Európa népei évezredeken át folytattak véres háborúkat, amíg kialakultak a mai határok. A földnek, amelyet ma egy nemzet magáénak mond, minden négyzetméterét vér öntözte, azért, hogy ma az ott élők azt mondhassák rá: a miénk. Ez az áldozat az, ami feljogosítja a föld birtokosait – Európa nemzeteit – arra, hogy megválogassák, kiket engednek maguk közé. A föld nem csak puszta tér, amely lehetőséget ad egy népnek, hogy ott éljen. A föld titokzatos kapcsolatban áll a rajta élő emberek szívével, magához hajlítja azt; és egy idő után az ország, a föld, a természet arca is hasonlít már az ott élők lelkére. A föld, a természet, a táj egy nép tradícióinak alapja, foglalata – állványa, hogy Heidegger kifejezését használjam.

Nem véletlen, hogy a bevándorlók a nagyvárosokban telepednek le, amelyek ebből a szempontból aszeptikusak, egyformák és mára már vajmi kevéssé tükrözik építőik hitét és szokásait. A hatvannyolcas gyújtogatók (akiknek talán tetszik is – von Haus aus – a gyújtogatás és utcai randalírozás) és agyatlan bürokraták által vezetett Európa azonban kikényszeríti, hogy a népek adják fel jogukat az önvédelemre, mondjanak le arról, ami az övék, önként és dalolva okozzanak bajt maguknak. Nincs károsabb és hazugabb annál az elképzelésnél, hogy a nemzet véletlenszerűen egymás mellett élő egyének, úgynevezett állampolgárok összessége csak, melyhez tetszőlegesen lehet újakat hozzáadni.

A másik szál különös módon a hidegháborúhoz vezet bennünket. A Nyugat érzékeny lelkű gyermekei nagy jólétükben bizonytalan bűntudatot éreznek a „harmadik világ” nemzetei iránt, akiket hazájuk alávetett a „gyarmati kizsákmányolásnak”. A végtelenül megengedő magatartás ennek következménye, a jóvátétel része. Ez a „gyarmati kizsákmányolás” pedig nagyrészt nem volt más mint, a daliás KGB által terjesztett mese. A mese egyrészt maguknak az érintettnek szólt, a „gyarmati felszabadító mozgalmaknak” (Istenem! Ki emlékszik már erre a gyönyörű kifejezésre); másrészt pedig a KGB által manipulált nyugati baloldali mozgalmaknak. A „gyarmati felszabadító mozgalmaknak” mögött persze könnyű volt felismerni az orosz medve karmos mancsát. Furcsa látni azt, hogy mennyire tovább élnek olyan gondolatok, amelyeket tudottan a Szovjetunió propagandaszerveinek és titkosszolgálatainak mára már kimúlt boszorkánykonyháiban főztek ki.

A „gyarmati kizsákmányolásról” terjesztett mese kettős célt szolgált. Egy oldalról érvet szolgáltatott a jólétbe süppedő nyugati társadalmak számára, hogy befejezzék a rend fenntartásának költséges és haszontalannak tűnő feladatát a gyarmatokon; másik oldalon pedig lehetővé tette Moszkva számára, hogy befolyása alá vonja a frissen „felszabadult” gyarmatokat, ahol – miután megszabadultak a borzalmas elnyomástól – napjainkig diktatúrák, éhínségek, háborúk és népirtások követik egymást regényes változatossággal.

Ezek hajtanak azután új meg új tömeges bevándorlási hullámokat Európába. A kialakult helyzetért a Kelet és Nyugat felelőssége egyformaz: előbb ideológiai okokból, mostanában már jó pénzért készségesen fegyvereket szállítanak a helyi hadurak számára, hogy tovább tizedelhessék egymást és népüket. A képernyőkön látható éhen halt gyerekek, lemészárolt csonttá soványodott bennszülöttek látványa sokkoló és megindító. De ha jobb és élhetőbb társadalomban akarnak élni, akkor azt elsősorban nekik maguknak kell megteremteniük. Az nem megoldás – egyébként számukra sem –, hogy minket is magukkal ragadjanak a káoszba. Dönteni kell a beavatkozás erőszakos formái – gyakorlatilag a gyarmati protektorátus visszaállítása – és a távolságtartás között.

*

Az iszlámmal való összeütközések középpontjában Izrael léte áll. A zsidó állam támogatása az ürügy a nyugati országok ellen hirdetett különböző szent háborúkra és egyéb hangzatos nevű gyilkosságokra. A szélsőjobboldal – és a szélsőbaloldal is – többnyire ábrándos antiszemitizmustól hajtva támogatja az „arab világ” Izrael-ellenes politikáját.

Pedig nekünk érdemes lenne tanulni Izraeltől. Izrael az egyetlen ország, amely hatékonyan tudja kezelni a bevándorlást és az elborult agyú dzsihadizmust. A hivatalos bevándorlást megakadályozza azzal, hogy csak a sajátjait fogadja be, azokat, akikről feltételezi, hogy osztják a befogadók kultúráját és értékeit. Az illegális bevándorlás ellen pedig falat épített – ahogyan nekünk is tenni kéne –; a falak mentén pedig fegyveres drónokat, Apache-helikoptereket járőröztet, amelyek nagyjából mindenre lőnek, ami mozog. A hivatalos külpolitika szintjére emelték a bosszút: megtorolnak minden őket ért támadást, tekintet nélkül arra, hogy hol, milyen állam területén érik utol a tetteseket és milyen járulékos kárt okoznak ezzel. Izrael megmutatja, hogy erőszakra erőszakkal kell és lehet válaszolni, ha olyanokkal van konfliktus, akik nem értenek más nyelvet.

Most még nincs késő.

A muzulmán világot szanaszét szabdaló vallási-politikai ellentétek és a nyilvánvaló katonai alkalmatlanság lehetőséget kínálnak az áradat feltartóztatására; csak az egyetlen hatásos módszert, a beszivárgást kell megállítani.

Ha nem teszünk semmit, akkor egy idő múlva a müezzin kiáltása fogja dicsérni Allahot a szemétdombbá züllött nagyvárosok fölé magasodó minaretekből; és elérkezik hozzánk az a jövő, amitől úgy tűnt, egyszer már, az Úrnak 732. esztendejében megmentették a Nyugatot Martell Károly frank lándzsásai.