Egy ideológiailag vezérelt rendező valószínűleg egy feminista thrillert kanyarítana a sztoriból, amelyben kiderül, hogy a beképzelt férfi teljesen erőtlen egy olyan helyzetben, ahol a hatalma és a pénze mit sem ér. Ám ahogyan eszkalálódik a szituáció, a nő nagyon élvezni kezdi a fölérendelt szerepet, simán hozzáromlik erkölcsileg a főnökéhez, sőt, még talán aljasabbá is válik.
Rachel McAdams pedig ezt az átalakulást mámorítóan prezentálja, öröm utálni bizonyos pillanatokban.
És annak ellenére, hogy nem ezt a rendezését fogjuk emlegetni Raimi fő műveként, mert thrillerként lehetne feszültebb, vígjátékként pedig abszurdabb, rendkívül üdítő látni egy olyan stúdiófilmet, amely nem keresi minden eszközével a nézők kegyeit. Két végtelenül ellenszenves főszereplővel ez nehéz feladat is lenne, de kifejezetten intelligensen bontja ki mindkettő jellemét, ha pedig hagyjuk, hogy sodorjon magával a történet és nem próbáljuk kitalálni előre a csavarjait, akkor egészen meglepően hatnak a fordulatok.