Feszengés a konyhaasztalnál – Jim Jarmusch egyik szereplőjének sem lennénk a rokona

Jim Jarmusch talán a legeurópaibb szemléletű amerikai rendező, vagy fogalmazhatnánk úgyis, hogy a tengerentúli filmgyártás jó szelleme. Immáron több mint négy és fél évtizedes karrierje során soha nem kellett kompromisszumot kötnie, az egyedi stílusa azokban az alkotásaiban is markánsan tetten érhető, amikor látszólag testidegen műfajukkal kísérletezik; saját képére formálta a gengsztermozit (Szellemkutya), a zombifilmet (A holtak nem halnak meg), de még egy romantikus vámpírsztorit is végtelenül egyedien mesélt el (Halhatatlan szeretők). 

Ha jóindulatú szeretnék lenni, azt mondanám, hogy a Father Mother Sister Brotherrel – a film a rendező kérésére nem kapott magyar címet – visszatért a pályája elejére; nem egy nagy történetet akart ezúttal elmesélni, hanem ahogyan a kezdeti munkáiban, itt is átlagos emberekről beszél, akik az ő szemüvegén keresztül mégis mindig érdekesen furcsának tűnnek. Ha pedig rosszindulatú akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy kifogyott az ihletből, viszont ennek ellenére is szeretett volna forgatni valamit alacsony költségvetésből, mert a központi tematikát, azaz az elhidegült családi viszonyokat azért számos más film tartalmasabban, mélyen bemutatta már.

Ez a téma jelenti ezúttal ugyanis azt a központi kérdést, amely három, egymáshoz nem kapcsolódó rövidfilmen keresztül végigvisz. És az első közülük rögtön a legjobb is, ebben egy fiú-lány testvérpár látogatja meg a vidéken élő apjukat, 

Adam Driver a Házassági történet után ezúttal is briliáns az átlagos értelmiségi szerepkörében, Jarmusch visszatérő színésze, Tom Waits talán az egész film legemlékezetesebb karakterét hozza, egyedül Mayim Bialik jelenti a gyengébb láncszemet. Szó sincs róla, hogy rossz lenne, sőt, egészen kiváló a maga visszafogott játékával, de ha valaki tíz éven keresztül követte az Agymenőket, annak komoly mentális kihívást jelent, hogy ne Amy karakterével azonosítsa. Azt a kínos feszengést, amely a hasonló családi látogatások velejárója, ez az etap fogalmazza meg a legszellemesebben, és ellentétben a többi minitörténettel, itt még egy csavart is kapunk a végén. Igaz, kissé öncélúnak hat, jó poén, de pont a humora miatt inkább elvesz, mint hozzáad a tartalomhoz. 

A második kisfilm igazán Charlotte Rampling miatt erőteljes, a színésznő mindig olyan zsigerileg képes megformálni a szigorú, karót nyelt, kisujjeltartó nőket, hogy már a valóságban sem szívesen kávéznék vele. Ezúttal sem az év anyukáját alakítja, megérkeznek hozzá a más-más életet élő lányai, és noha utóbbiak valószínűleg már a harmincat is betöltötték, az asszony még mindig úgy fegyelmezi őket, mintha gyerekek lennének. Nem csoda, hogy az egyikük gondosan el is titkolja előtte, hogy leszbikus. Ez az epizód bár felveti az említett problémákat, de valójában semmit nem tesz hozzá, a színészek interakciója miatt és a hűvös hangulathoz tökéletesen illeszkedő játékosan merev és precíz operatőri munka miatt viszont élvezetes. 

A záró részben azonban már nem egyszer néztem rá az órámra. Ebben egy ikerpárt ismerhetünk meg, akik a szülei halála után felmennek abba a lakásba, ahol nevelkedtek, és ugyan a karakterek szimpatikusak, de itt éreztem a legkevésbé, hogy Jarmusch valóban mondani akarna valamit. 

Csak nyomokban jelenik meg az a virtuozitás, amely mások mellett az Éjszaka a Földönt vagy a Hervadó virágokat jellemezte, de a színészeket öröm nézni, és ha problémafelvetésen túl nem is igazán jut, a kérdések igencsak relevánsak. Másrészt így is nyilvánvalóan mélyebb, mint egy random amerikai film a jelenlegi mozis kínálatból, és bár nem egy közönségprodukció, de garantáltan nem hoz le az életről sem úgy, mint számos nagy európai fesztiválon díjazott alkotás. 

Father Mother Sister Brother – amerikai–olasz–francia–ír–német dráma, vígjáték. Február 5-től a Cirko Film forgalmazásában országosan a mozikban.