Megbocsássunk-e a haláltáborokért?

„A nyolcvanas években néhány orosz fiatal a Vörös téren a tiltás ellenére transzparenst helyezett el húsvétvasárnap azzal a szöveggel, hogy Krisztus feltámadt. Hiába a közel hetvenéves tiltás, az írás láttára többen térdre rogyva sírva fakadtak. A kilencvenes években úgy indult el az orosz kereszténység újjáépülése, mint sehol máshol a világon: bár sok teológus attól tartott, ennyi hit nélküli idő után nehéz lesz reevangelizáció, jelenleg a világon az egyik legerősebb keresztény közösség Oroszországban működik. A nagyszülők a gyermekágy mellett ugyanis mesélték a történeteket, melyeket szüleiktől hallottak. Kínában a vallások betiltása után a papoknak menekülniük kellett. Évtizedekig nem lehetett tudni, hány keresztény lehet a hivatalosan ateista országban. Sokan átszöktek az országhatáron a keresztség szentségéért, hogy visszaszökve már ők maguk szolgáltathassák ki a megtérőknek. Egy Kína-szakértő elmondta, hogy amikor ő elmenekült a vallási üldözés miatt, nagyjából 750 ezer keresztény volt Kínában. A nagy tiltás ideje alatt nemhogy csökkent volna a szám, de nőtt: mire negyven év után visszatérhetett, már 35 millióan voltak.

Számomra ez a katolikus hit lényege: a kegyelem. Mikor kérdezik, mi a lényege a hitünknek, akkor én a remény és szeretet esszenciális igazságát nevezem meg: a rossz kellős közepén megindul a jó.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, sőt azt sem jelenti, hogy a bűnösök ne kapják meg a jogos, törvényben meghatározott büntetésüket. Nem azt állítom, hogy rongy ember, aki képtelen megbocsátani. De azt mondom, hogy árt a saját lelki épségének, mert ez a düh gyűlöletté erősödve el tud hatalmasodni a szíveken. Ha gyűlöljük azokat, akik gyűlölnek, azzal csak ők nyernek.”