A bennünk élő Szalai Annamária

„Mi ellen is tiltakozik jó néhány fotórovat és a MUOSZ fotós szakosztálya? Az verte ki a biztosítékot, hogy a művész urak »a koncerten készült fotókat kérik feltölteni a zenekar által megadott szerverre, amely közül majd a szervezők válogatják ki azt a tíz darabot, amelyet 15 napos korlátozással felhasználhatnak az orgánumok.« Presser Gábor szerint »ez nem túl nagy kérés, mert 40 év munkája van ebben a koncertben.« Aha. Ez az érv? A negyven év? Úgy rémlik, hogy a ’70-es évek elején a pártemberek és kultúrfunkcik hasonló érvekkel próbálták lenyomni a fiatal zenészek torkán a letiltást, a cenzúrát, az önérdekű hatalmi gőgből eredő korlátokat. Mit ugrálsz, taknyos, majd ha annyit letettél az asztalra, mint én, akkor pofázhatsz!

Megöregedett a Nagy Generáció, erről van szó. Öregen pedig az ember vagy bölcsebb lesz, vagy hülyébb. Mondjuk betegesen hiú, kontroll-, és cezaromániás. Az LGT történetét végigkísérik a betiltások, letiltások, tilalomfák. Már csak ezért is nagyobb empátiát nézne ki belőlük az ember. Vagy úgy vannak ezzel vénségükre, mint a nagypapi sok évtized távlatából a fagyos lövészárokkal, a szadista jutasi őrmesterrel és/vagy politikai tiszttel? A lágyuló szürkeállomány megszépíti a gyűlölt emlékeket. Vagy csak irigylik a szabadságba született fiatalokat? Ha én szívtam, szívjál te is! Szalai Annamária és Koltay András tapsikolhat és röhöghet: ezeknek nem a médiairányítás rendszerével van bajuk. Hanem azzal, hogy nem ők irányítják. Milyen egyszerű is volna a világ, ha a művész és/vagy producere döntené el, melyik fotó vagy felvétel jöhet, és melyik nem. S akkor már ne álljunk meg félúton, terjesszük ki ezt a művészekre nézve társadalmilag hátrányos kritikákra, riportokra és tudósításokra is!”