150 ezer új magyar állampolgárért – Ilyen ország pedig nincs CCCXLIX.

Bár tegnapi közleménye szerint Semjén Zsolt „véglegesen és hivatalosan is lezártnak tekinti” a szakdolgozatával kapcsolatos vizsgálatokat, ma mégis kamerák elé állt (avéglegesen és hivatalosan is lezártnak tekintés nem sok jót jelent efféle ügyekben, általában ezeket a nyilatkozatokat követően kezdődik csak az igazi rock'n'roll):

Semjén védekezése számos ponton vérzik. Először is, ízléstelen és álságos bármilyen formában idekeverni az „évi 150 ezer új magyar állampolgárt”, mert nekik aztán semmi, de semmi közük Semjén dolgozatának milyenségéhez. Ugyanúgy ízléstelen, mint keresztényüldözést emlegetni, ahogy arra Bella Péter is rámutat Milyen keresztényüldözés?! című posztjában. 

Semjén érvelésének az a része is erősen sántít, miszerint „családi, személyes, privát életbeli, vagy akár egy húszéves dolgozat ürügye mögé bújva politikai harcot folytatni tisztességtelen”. Hogy miért, ha másért nem, hát legalább a KDNP Gyurcsány szakdolgozatának ügyében képviselt álláspontja miatt: „A KISZ, az MSZP és a DK erkölcsi magaslatain lavírozó Gyurcsány jó lenne, ha vagdalkozásokra épülő politikai zuhanórepülése közben kicsit önmagára is tekintene, és ha már erkölcsi érzéke nincs, legalább politikai realitásérzékről tenne tanúságot, és végleg elhagyná a számára semmi jót nem ígérő politika színterét. Jobb, ha még most visszavonul és – otthoni magányában - keresi tovább az egyetemről megmagyarázhatatlan módon eltűnt szakdolgozatának saját példányát.”

Egyértelmű, hogy Semjén szakdolgozatának ügye nem egy Schmitt-, de még csak nem is egy Gyurcsány-ügy. Amikor tavasszal kíváncsiságból utánanéztünk a korai kilencvenes évek hivatkozási gyakorlatának a Közgázon, azt találtuk, hogy az nem igazán felelt meg a mai elvárásoknak. Például kedvenc szocialista nőpolitikusunk, Gurmai Zita dolgozata sem hivatkozásokat, sem irodalomjegyzéket nem tartalmazott (amikor később visszamentünk, hogy alaposabban is utánanézzünk néhány dolgozat törzsanyagának, sajnos már nem találtuk meg a kérdéses munkákat az egyetemi könyvtár polcain). Ez azonban még nem védi meg Semjént a vitatott szövegrészekkel kapcsolatos jogos kérdésektől. Mint ahogy az sem, hogy ezeknek a kérdéseknek a miniszterelnök-helyettes esetén messze túlmutató jelentőséggel bírnak a hazai akadémiai és felsőoktatási szféra  elitjének minőségére vonatkozóan is. Mennyire volt jellemző a '90-es években, vagy akár még az ezredforduló után is – napjainkra még gondolni is alig merek –, hogy erősen véleményes teljesítménnyel diplomához vagy tudományos fokozathoz lehetett jutni komoly intézményekben is? Milyen szerepet játszottak ezekben az ügyekben az oktatók, vagy akár a főiskolák, egyetemek vezetői? Attól tartok, nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy az őszinte válaszok alapjaiban rengetnék meg napjaink magyarországi felsőoktatását (és nagyon-nagyon jót tennének neki). 

De ez itt mellékszál. Kereszténydemokrata mivoltukat és keresztény erkölcsiségüket előszeretettel hangoztató politikusok nem intézhetnek el egy ilyen esetet annyival, hogy súlytalan, mert nincsen jogi következménye. A politikában ugyanis nemcsak jogi, de etikai szempontok is szerepet kell, hogy játsszanak, talán a következmények nélküli országok kivételével.