November 4.

„Ami a Nyugatot, Amerikát illeti. Az úgynevezett szabad világ beavatkozhatott volna, mégsem tette. Illetve ugyanazt cselekedte, mint Trianon vagy a párizsi békeszerződések idejében. Levette a magyarokról a kezét. A tétel ismerős: se rokonunk, se ismerősünk. Egy ötvenhatos ezt így fogalmazta meg: sorsigazságtalanság érte népünket. Az 1956-os magyar forradalom sorsa akkor dőlt el, amikor az Egyesült Államok – először október 28-án, majd rövid időn belül még kétszer – biztosította Moszkvát: nem kíván Magyarország segítségére sietni! A Szovjetunió tehát megkapta a zöld jelzést a forradalom nyílt leverésére. Thomas J. Dodd szenátor bírálta az amerikai magatartást: »A magyar forradalom páratlan lehetőséget kínált a szabad világnak, hogy visszaállítsa a szabadság határait a háború előtti alapokon. Elmulasztottuk e kínálkozó alkalom kihasználását, és ezzel elkövettük a háború utáni legsúlyosabb politikai hibánkat.« Ez persze rajtunk már nem segített, a világpolitika döntött. Több mint kétszázezer magyar menekült Ausztrián keresztül Nyugatra. A befogadásért, a segítségért köszönettel is tartozunk jó néhány országnak, mert sok tízezer honfitársunk új hazát talált. Itthon meg szovjet vezérlettel a kegyetlen megtorlás zajlott. És ismét gyarmattá váltunk. Mindennél többet mond Pécs szovjet katonai parancsnoka, Kornyusin őrnagy november 4-i, plakátokon terjesztett hadparancsa. »Megparancsolom: 1. Az ellenforradalmi nemzeti bizottságokat oszlassák szét! (…) 4. Tüntetés, gyülekezés tilos! (…) 6. Ha szovjet katonákra, s általában az állam polgáraira lőnek, a tüzet a szovjet fegyveres erők valamennyi fegyvernemmel viszonozzák.«