MMA-térnyerés: így fokozd a kultúrharcodat

A folyamatos pénzmegvonásokkal megrogyasztott, mindkét oldalról végletekig hiszterizált magyar kultúrpolitika harcmezőin újra rohamra indultak a szemben álló felek: az egykor egyesületként indult, majd köztestületté avanzsált Magyar Művészeti Akadémiát különösebb finomkodás nélkül hozta a kultúrafinanszírozás terén nehezen megkerülhető helyzetbe a kormány.

Nehéz a tisztánlátás a totálisan megosztott hazai kultúrpolitikában: a kreativitás, az alkotás és bármifajta tekintély avagy tabu megkérdőjelezésének teljes szabadságát hirdető progresszív mainstream az ő köreiket érintő bármifajta reformot, átszervezést, avagy a befolyási szféráik megkavarását a kultúra autonómiája elleni retrográd támadásként lát és láttat. Nincsenek tabuk – hirdetik, miközben tabuvá teszik saját ikonjaikat: így ítélnek leválthatatlannak a hagyományokat leváltó színházi igazgatókat, megkérdőjelezhetetlennek művészi életműveket, sérthetetlennek másokat sértő provokatőröket. De hát a 21. században élünk: tud-e velük szemben a megkérdőjelezők megkérdőjelezése, avagy a szimplán nem megkérdőjelezés 2012-ben mainstream lenni? Mert a hangsúly a tudáson van, nem a változtatás akarásán, az akarattal soha nem állt hadilábon a jelenlegi kormány. Ha már hozzányúlunk a rendszerhez, van-e elég szellemi tőkénk arra, hogy jobbat hozzunk létre az eddiginél, vagy csak a kártyák és a kasszák újraosztásáról szól az egész?

A probléma, hogy a progresszív, posztmodern kultúrafelfogás, valamint a konzervatív értékrendszer között feloldhatatlan ellentmondás feszül. Párhuzamos világokról beszélhetünk, amelyben még az a legjobb, ha bárki bármelyik világnézetet képviselhet; de belátható, hogy a kettő közötti kultúrharc megnyerhetetlen, mert egyszerűen nem egy síkon mozognak, elszállnak egymás mellett az érvek és ellenérvek. Akik mégis kultúrharcra adják a fejüket (vannak elegen), azok alapvetően csak régi konfliktusokat tudnak újra felmelegíteni. Ebben a harcban pedig bármilyen – rosszul értelmezett – konzervatív kultúrpolitika eleve defenzívában van a posztmodernséggel szemben. Egyrészt azért, mert a korszellem javarészt még mindig maga a posztmodern (ami nem zárja ki, hogy kis konzervatív köröket építgessen az ember magának és szellemi társainak); másrészt pedig azért, mert a mai korszellemet sem ismerő konzervatívok nem tudják, hogy már régóta megkérdőjelezhetőek maguk a posztmodernek is, így pedig nem tudnak miként fogást találni a rajtuk fogást találókon. A jelenlegi kormány jelenlegi holdudvarában számos kulturális vizionárius és macher még mindig az évtizedes harcait vívja évtizedes ellenfeleivel, így az MMA által fémjelzett új kulturális térfoglalási küzdelmek erősen anakronisztikusnak hatnak, különösen a fiatalabb nemzedékek szemében.

*

Ebből a holdudvarból, a hol erősen, hol lazábban a magyar jobboldalhoz kapcsolódó kulturális hátországból nőtt ki a Magyar Művészeti Akadémia. A társaság egyesületként indult el a rendszerváltás utáni zűrzavarban, miután Makovecz Imre kivonult az MTA égisze alatt épp szerveződő, hivatalos művészeti akadémiának szánt Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiából, hogy létrehozza saját kulturális körét. A SzIMA soha nem tudta betölteni eredeti szerepét, és két évtized alatt eljelentéktelenedett, pedig olyan alkotók a tagjai, mint Esterházy, Nádas, Krasznahorkai vagy Kocsis Zoltán. Az MMA-nak olyan személyiségeket tudhatott és tudhat soraiban, mint Makovecz Imre, Finta József, Czakó Gábor, Jankovics Marcell, Kányádi Sándor, vagy Sára Sándor. A közismert vagy kevésbé ismert tagok nagy részének munkássága természetesen mindkét társaságban tiszteletre méltó. Sajnálatos, de az örök magyar kulturális belharcot ismerve nem meglepő, hogy annak idején nem tudtak (és talán nem is akartak) a másik oldal elsőrangú alkotóival egy közösséget, egy egyletet alkotni – nem, mintha bármifajta illúzióm lenne azzal kapcsolatban, hogy azon a bizonyos másik oldalon lelkes fogadókészség lett volna a tartós együttműködésre...

A SzIMA-hoz hasonlóan két évtizedet különösebb karrier nélkül kibekkelő Magyar Művészeti Akadémia furcsa metamorfózison ment keresztül 2010-től kezdve: az addigi civil egyesület az új alaptörvény szövegébe került, mint az MTA mellett egy olyan szervezet, amelynek védeni kell a tudományos és művészi szabadságát. Az MMA aztán köztestületté alakult, előbb százmilliót csoportosított át számára a kormány, majd nemrég megkapta az államtól a Vigadó és a Műcsarnok épületét. A Műcsarnok rapid „átpozicionálása” hatására le is mondott az egyébként alig egy éve hivatalban lévő Gulyás Gábor, döntését azzal indokolva: „Mivel a Műcsarnok működési rendjének megváltozása nem teszi lehetővé, hogy a munkámat szuverén módon folytassam tovább, erkölcsi kötelességem a megbízatásomról lemondani”.

Az MMA gyors karrierjének másik állomása, hogy immár 2,5 milliárd forinttal szerepel a 2013-as költségvetés-tervezetben, miközben súlyos milliárdokat vonnak ki a kultúra legkülönbözőbb területeiről, megszűnésre ítélve számos kulturális műhelyt. Az MMA gyors térnyerése már a kormányon belüli kultúrpolitikai erőcsoportokat is érintette, a kulturális államtitkárságnak már meg kellett küzdenie ahhoz, hogy az NKA ne kerüljön az MMA fennhatósága alá. A pályafutása során gyakran a hatalom közelségét kereső Fekete György MMA-elnök így csak az NKA és más kulturális pénzosztó műhelyek áttekintésére lesz másokkal egyetemben jogosult, legalábbis az Index által idézett EMMI szerint.

*

Mindezek a fejlemények – és a várható továbbiak – röviden is összefoglalhatóak: a kormány drasztikus gyorsasággal és rendesen teletömött kasszával helyzetbe hozta a civil egyesületként indult Magyar Művészeti Akadémiát. Ismét rendkívüli gyorsasággal; ismét a terület érintettjeinek a feje fölött; egyáltalán nem fontolva haladva; és az ősi árkok mellett már a saját táboron és kultúrpolitikai erőcsoportokon belül is konfliktusokat gerjesztve. A kiszámíthatóan működő kultúrpolitika helyett továbbra is konstans átszervezésekre és bizonytalanságra épülő, ad hoc döntéseken alapuló massza az eredmény; amelyben senki nem mehet biztosra, senki nem tud kiszámítható alapokat, hosszú távú terveket, stratégiákat építeni, csak az, aki a sakkbábukat mozgatja.

Igen, egy egészségesebb közéletű országban, nagy fordulópontok után talán létre lehetne hozni a sokszínű művészeti élet egységes grémiumát. Nálunk ez nem sikerült a rendszerváltás után, és bár a legjóindulatúbb olvasatban az MMA pont erre lenne alkalmas, lesznek elegen mindkét oldalon, akik a kultúrharc további fokozására fogják használni az MMA gyors térnyerése körüli vitákat. Távolabbról megközelítve persze az is kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme egy minden korábbinál individualistább és fragmentáltabb művészeti életben egy klasszikus akadémiai szerveződésnek (a hatalomhoz közeli szervezkedés élvezőin és kedvezményezettjein kívül) – főleg, ha az előző két évtized megmutatta, hogy itthon nincs különösebb igény és fogadókészség egy ilyen intézményre.

Most a művészeken a sor, hogy kívánnak-e élni az MMA adta lehetőségekkel, vagy pedig autonómiájukat avagy kultúrharcos imázsukat őrizve nem kérnek belőle. A kormánnyal és annak ideológiájával kritikus oldalon listázásokra, kitagadásokra lehet számítani, ha valaki vállalja közülük az MMA-tagságot – a másik oldalon pedig lesznek olyanok, akik bezzegművészként akarják majd körbehordozni a túlsó térfélről érkezett új tagokat. A Magyar Művészeti Akadémia jelenlegi tagságában kevés 55 életév alatti személyiséget találunk: mi lesz a fiatalabb alkotói nemzedékekkel, tud-e és akar-e nekik üzenni, velük együtt alkotni, őket befogadni az MMA?

A kultúrharcon túl pedig mégis csak ott lenne maga a kultúra ügye, annak ápolása a lehető legmagasabb fokon. Képes lesz az MMA erre? Képes lesz-e a saját keretei között, tagjai révén előremutató, vagy legalább a jelenre reflektáló kulturális alkotásokat létrehozni, támogatni? Képes lesz valóban lefedni a magyar művészet sokszínű világát? Vagy csak a barikád egyik oldalán álló, kiváló vagy épp középszerű művészek régi sérelmeinek újrajátszására, eddig megvalósíthatatlan, régi fixa ideáik finanszírozására lesz elegendő?