Megismerni Szlovákiát I.

Magyarországon a szlovákok és Szlovákia történelméről nagyon keveset tudnak, és ha ez mégiscsak szóba kerül, akkor a rosszindulatúak általában nem felejtik el megjegyezni, hogy az egész elfér egy SMS-ben. Ez a hozzáállás csak annyiban jobb a Szlovákiában folyó magyarellenes legendaépítésnél, hogy nem rajzol fel ellenségképet. De nagyon nem mindegy, hogy Szlovákia történelme tényleg elfér-e egy SMS-ben, vagy csak nem tudunk róla ennél többet. Az a magyar „fölény”, amely ezt az attitűdöt megalapozza, 1918-ban, vagy talán még 1938-ban is érthető volt, de manapság erre hivatkozva lenézni a szlovákokat már nemcsak indokolatlan, hanem egyenesen hiba is. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a szlovák politikai osztály, ahogy ezt az utolsó évtized tapasztalata mutatja, a nemzetközi porondon gyakran jobban teljesít, és ügyesebben politizál, mint a magyar politikusok. Ezért is döntöttünk úgy, hogy a következő két posztban a magyar-szlovák viszonyrendszeren túl is bemutatjuk a szlovák nemzeti fejlődés utolsó 60 évét, amely, Magyarországról nézve, talán a legfehérebb foltja Szlovákia történelmének.

Csehszlovákiában 1948-ban a kommunisták vették át a hatalmat. A sok ígéret dacára államjogi szempontból az ország egy egységes, Prágából irányított állam maradt. A szlovákoknak be kellett érniük kisebb engedményekkel, a nem kommunisták kiszorítása után tovább folytathatta működését az 1945-48 között létrejött szlovák nemzeti tanács (SzNT) és a megbízottak testülete, mint „Szlovákia” de facto kormánya, viszont mindkét intézmény jogkörét erősen korlátozták. A háború előtti Csehszlovákiához képest viszont szakítottak a csehszlovákizmus ideológiájával, és elismerték a szlovákokat önálló nemzetként. Ennek legfőbb oka természetesen az volt, hogy a cseheknek a hárommilliós németség elűzésével sikerült lezárniuk az ellenük vívott évszázados küzdelmet, és már nem volt szükségük a szlovákokra, mint „hamisítatlan” szláv emberanyagra a Cseh-medencét körülvevő germánok ellensúlyozására. Ez viszont nem jelenti azt, hogy megszűntek volna a súrlódások a csehek és szlovákok között. A cseh kommunisták legalább annyira nacionalisták voltak, mint szlovák elvtársaik, és régi kommunista szokás szerint az ötvenes években elindultak közöttük a leszámolások. Mivel a párt és az állam élén a cseh elvtársak álltak, nem meglepő, hogy a rövidebbet ezekben a vitákban a szlovákok húzták. Többek között ennek köszönhető, hogy a Slánsky-per során a zsidó nemzetiségű vádlottakon kívül egy olyan magyarellenes kádert is kivégeztek, mint Vladimír Clementist, vagy hogy Šaňo Mach barátait, Laco Novomeskýt és Gustav Husákot, mint „burzsoá nacionalistákat“ hosszú börtönbüntetésekre ítélték az ötvenes években.

Ezt a legfelsőbb szintet leszámítva viszont a jobboldali/szélsőjobboldali kulturális/társadalmi réteget nem fejezték le olyan mértékben, mint például Magyarországon, és számos korábban gárdista, HSĽS-párttag vagy kollaboráns személy később magas pozíciókba jutott, illetve azokon maradt a kommunista hatalomátvétel után is, természetesen az egyházi személyeket kivéve. Ebben a többnyire csehek által irányított Csehszlovák Kommunista Párt nem ismert bocsánatot, és az egyházüldözés legalább akkora méreteket öltött, mint Magyarországon. A rendszer csak nagyon lassan kezdett enyhülni a hatvanas évek közepén: döntő változások, ahogy erre az előző posztunkban utaltunk, csak 1968 után következtek be, amikor a Varsói Szerződés beavatkozásának egyik mellékhatásaként az addig egységes állam szövetségi állammá alakult, és a régi „burzsoá nacionalisták” visszatértek a párt és az ország élére. Ekkor nyert a szlovák kommunizmus egyfajta „nemzeti” színezetet, illetve csak ekkor kezdhették el a szlovák kommunisták tényleg úgy érezni, hogy „ők az urak a házban”, és így is kezdtek viselkedni. Ezek a politikai sikerek viszont nem értek volna semmit, ha nem kezdett volna nőni a szlovák életszínvonal. 

Csehszlovákia gazdaságpolitikájában 1948-89 között ugyanis drámai változások történtek. Amíg a háború előtt a cseh gazdasági elit gyakorlatilag gyarmatként kezelte Szlovákiát, addig a háború után a kommunisták ezzel szöges ellentétben cselekedtek. Az ötvenes években kétségkívül kemény viszonyok uralkodtak, a hagyományos szlovák paraszti társadalmat nehezen érintette a téeszesítés és az egyházüldözés. Nagyon gyorsan sikerült viszont a szlovák társadalmat „proletarizálni”. Az ország vezetése ugyanis erőteljes lépéseket tett Szlovákia iparosítására. E mögött az a materialista elképzelés húzódott meg, hogy ha sikerül kiegyenlíteni a cseh és szlovák országrész életszínvonalát, akkor a szlovák kérdés magától meg fog oldódni. Ennek fejében Szlovákia 1948-89 között 2-3%-kal több csehszlovák GDP-t „fogyasztott”, mint amennyit megtermelt, és 1950-80 között a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya majdnem 50%-ról 15%-ra esett.

1968 után, Magyarországgal ellentétben, nem vezettek be „új gazdasági mechanizmust”. Megmaradt a régi tervgazdaság, központilag meghatározott bérekkel és árakkal, ahol a bányász vagy traktorista egy orvos vagy egy egyetemi tanár bérének a háromszorosát is megkereste. Mindez egy olyan társadalom számára, ahol a polgári értékek nem jelentettek semmit, nem okozott különösebben nagy megrázkódtatásokat. Hiszen a szlovák nyelvben nincs is olyan szó, amely teljesen lefedné annak a jelentését, amit magyarul a „polgár” jelent.

Tulajdonképpen nem is beszélhetünk szlovák középosztályról (ők a kiűzött vagy megölt zsidók, németek és magyarok voltak), csak egy a proletárságból és a parasztságból kinőtt középrétegről, amely a hagyományos proletároktól csak abban különbözött, hogy nem végzett fizikai munkát. Ezzel magyarázható, hogy Szlovákiában a humán szakmáknak hagyományosan nagyon alacsony a társadalmi megítélése, szemben mondjuk Magyarországgal. Míg a magyar értelmiségi alatt nagy valószínűséggel valamilyen jogászt vagy társadalomtudóst képzel el, addig egy szlovák számára az okos ember szinonimája a (gépész)mérnök, akikből Csehszlovákia igen jó minőségben volt képes elfogadható mennyiséget előállítani. 

A hetvenes évekre kialakult az a škodás-kofolás „proletár“ életérzés, amely egészen a rendszerváltást megelőző pár évig tartott. Az életszínvonal ugyan nem érte el a nyugati hitelekből létrehozott magyarországi szintet (aminek hatásait az ország máig nyögi), nem jött létre semmiféle korlátozott jóléti állam, de a szlovákok nem éltek rosszul, sőt, a nyolcvanas évek közepéig egyre jobb lett a helyzet. Ezt legjobban talán az mutatja, hogy az ország lakossága 1950 –1991 között 3,4 millióról, 5,3-ra(!) nőtt, és, bár ez a trend a rendszerváltás után megtört, a lakosság lélekszáma az utolsó 20 évben is nőtt, szemben mondjuk Magyarországgal, ahol már 1980 óta csökken. Szintén a szlovákok viszonylagos elégedettségével magyarázható, hogy Szlovákiában nem volt számottevő rendszerellenes disszidens 1989 előtt. Az a marék ember is, aki ellen mert állni a rendszernek, többnyire vallási (Ján Čarnogurský, František Mikloško,) vagy nemzetiségi (Duray Miklós) okokból tett így. Kimondottan szekuláris, világnézeti meggyőződésből csak nagyon kevés ember helyezkedett szembe a hatalommal (Ján Langoš vagy Miroslav Kusý).

A szlovákok tehát a kommunizmus negyven éve alatt lélekszámban, gazdaságilag (jelentős cseh segítséggel, illetve mint említettük az elkobzott magyar/német/zsidó vagyonból) óriásit gyarapodtak, méghozzá úgy, hogy a nemzeti érzelmeiket közben nem érte csorba. Kialakult egy olyan proletár származású szlovák középréteg, amely nem nagyon fogékony absztrakt társadalmi elvek iránt, ami főleg a magyarok és a csehek szemében azt a látszatot keltheti, hogy a szlovákok kulturálatlanabbak. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy ezt a proletár középréteget nagyon is áthatja a technokrata, mérnöki szemlélet, amely nagyon „rugalmassá” és céltudatossá is tudja tenni – főleg olyan helyzetekben, amikor egy „fejlettebb” társadalomban bizonyos elvek vagy erkölcsi tabuk lehetetlenné tennék – egy adott probléma megoldását, hiszen „mindenekelőtt szlovákok vagyunk, csak második helyen lehet az, ami elválaszt minket”.

A magyarnál tehát sok tekintetben jóval könnyebb társadalmi és gazdasági örökség volt az, amivel Szlovákia a függetlenség küszöbére jutott. Hogy miként élt a jó kiinduló pozícióval, arról következő posztunkban fogunk írni.