Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Az építészképzésből hiányzik a szent, a gazdaglelkű többség elvérzik a racionális matematikai és mechanikai feladatokon. Aki nem integrál, nem lehet építész.
„Egy ideális világban mindenre van pénz és persze idő. Ha szembejön egy építészeti feladat, annak megoldása legalább fél évet vesz igénybe. Annyi mindent ki lehet bontani, nem szükséges mindig megállni a legszükségesebbeknél. Akár egy családi háznál is, a megrendelő család karakterén kívül ott a környezet építészeti kultúrája, vagy kulturálatlansága, amire reflektálni lehet. Ott a hely, a genius loci, ami beszél hozzánk, ha érzékenyek vagyunk, és van rá fülünk, értjük, amit mond. A tervezés során ideát keresünk, egy eszményített, tökéletes megoldást, és ehhez viszonyítjuk az éppen aktuális tervezett állapotot. Á, ez nem jó még, csak részeket értünk az egészből –mondjuk, és gondolkozunk tovább. A végeredmény jó esetben erősen ráközelít erre a sok szempont által szült eszményképre, ami a folyamat elején még igencsak ködösen lebegett a szemünk előtt. Megszületik az alkotás, ami mérete és térbelisége folytán százszor izgalmasabb lehet bármilyen festménynél.
Körülbelül ez az, ami miatt olyan sokan mennek építésznek, és ami miatt irigykedve pillantanak az emberre, mikor kérdésre válaszolva kiderül, hogy ő is e nemes szakma képviselője.
A valóság aztán mennyire más tud lenni… Világválság, leállt építőipar, kiváró, óvatos megrendelők, a szükséges minimumra való törekvés. Az építészképzésből hiányzik a szent, a gazdaglelkű többség elvérzik a racionális matematikai és mechanikai feladatokon. Aki nem integrál, nem lehet építész, éljen a bal agyfélteke hűvös, elemző természete, ez a túlélés záloga, ezt a nyelvet beszéli mindenki, ettől jön a pénz. Aztán mikor már a pénz sem jön, nem marad más, csak az álmok.”