Nomen est omen

„Nem kívánok belemenni most a történelmi vitába. A keresztyén vs. pogány magyarság vitánál sem kívánok elidőzni. Már csak azért sem, mert meddőnek találom a párbeszédet. Újkori dilemmáinkat próbáljuk projektálni a történelemre, ami szemmel láthatólag történelmietlen. S ugyan hol találunk hiteles bizonyítékot, perdöntő forrást arra nézve, hogy Koppány csupán »színből«, míg István »szívből« vette fel a keresztyénséget? Inkább hadd mondjam el személyes történetemet. Ami először a nevekről szól. A magyar nevekről. Az én irredenta nagyapám, akinek anyja még törte a magyart, elkötelezett hazafi volt. Katonatiszti múltját nem tudta soha levetkezni, s minden meggyőződését eréllyel juttatta érvényre. Régi magyar nevet viselő gyermekeinek kiadta a parancsot egy háború előtti naptár kíséretében: »Magyar gyereknek magyar nevet adjatok!« Ismerve családomat, nagy erőszakra nem is volt szükség, és gyerekein kívül unokái is mind régi-régi magyar nevet kaptak. Hogy aztán szép nevű édesanyám éppen egy Árpádhoz ment feleségül? S én szintén olyan családba házasodtam, ahol a gyerekek magyar neveket kaptak? Szerelmeink egészen biztosan nem a nevek alapján gyúltak, de a tények megmaradnak. Ezek után adhattam-e sajátjaimnak mást, mint magyar neveket? A név éppúgy kötelezett, mint a szeretet egy hagyomány, egy kultúra, egy nyelv iránt. És csak halkan jegyzem meg: nagycsaládunk névadási szokása ezen a nyáron először szakadt meg egy unokatestvérke születésével. Vajon eddig tartott nagyapám öröksége? Szeretném remélni, hogy nem.

Nem szokványos névvel felnőni, ez megtanítja az embert sok mindenre. A névvel együtt, ezzel a sajátos kiválasztással hamarabb körvonalazódik az identitás-tudat, mert meg kell határozzam magam a környezetemben. Gyermekkoromban társaim természetesen elfogadtak úgy, ahogy voltam, nekik nem tűnt furcsának a virágnév. Mindig a tanárokkal volt gond. Felnőtt fejjel ma már megdöbbenéssel emlékszem vissza azokra a megaláztatásokra, amiknek kitettek. Egy név miatt, ami ma már védjegyem. Megkönnyít bizonyos dolgokat a számomra, és nem bánom, ha nem társadalmi helyem és címem alapján szólítanak meg, hanem egyszerűen a keresztnevemen.”