Hej, de messze Majomország

„Berlinben céltalanul is jó sétálni, de a Brandenburgi kapunál úgyis megfordul az ember. Onnan már csak egy köpés az itt látható posztmodern installáció. A szovjet hősi emlékmű áll egy kábé negyven méteres oszlopcsarnokból, a tetején óriási és nagyon szigorú orosz katonával, akit két tüzérségi ágyú és két T-34-es tank foglal keretbe. Nemhogy szétverni nem akarja éppen senki, de még egy virágot elemelni se. Nem a szoborparkban áll, hanem ott, ahova az oroszok felhúzták 45-ben, Berlin szívcsakrájában. Szerves része a városnak, ahogy a két másik, még gigantikusabb monument; ott randiznak a fiatalok, és fényképezkednek a turisták. Pedig okuk épp volna a sérelempolitikára, még több is, mint nekünk. Csak valahogy nem élnek vele.

Nyilván nem örülnek annak, hogy az oroszok pont ezekkel az ágyúkkal és tankokkal szétlőtték Berlint, majd kirabolták, megszállták és kettényesték az országot és a várost negyven évre. Meg arra sem büszkék, amire a szomszédos holokauszt-emlékpark emlékezteti őket. Viszont nem radírozták ki, ahogy a Karl-Marx-Alleet sem nevezték át. Hanem tudomásul veszik, hogy ez megtörtént, és esetleg még a tanulságokat is levonják. Töriszak nélkül akár, józan paraszti ésszel.

Talán ezért nem értjük egymást. Ettől még persze lehet, hogy nekünk van igazunk, és az eltunyult, elbuzisodott németek a vesztükbe rohannak. Csak ezt nem egyszerű bebizonyítani egy bivalyerős nagyhatalom virágzó fővárosában a helyieknek, a műanyag tehénnel ékesített kőbaltánkat lóbálva, miután az ő pénzükön ideutaztunk. És nem egyszerű elűzni a szégyenérzetet. Mint lecsúszott slicc emléke, kísért az eltorzult magyar alkat, nyomában kétségbeesetten ágálva sántikál az Apolló-torzó: változtasd meg élted! És hát igaza van neki, csak nehéz leszokni, nagyon nehéz.”