Hírkereső-ügy: így nem lett világbotrány a jobboldal cenzúrázásából

Hogy mi is kell egy jó médiabotrányhoz? Hát, kérem, két dolog: normasértés – tehát valami olyasmi, ami az egész közösség integritását megsebzi – és nyilvánosság. Az Émile Durkheim és a nagy francia filozófus-szociológus követőinek munkásságát későmodern viszonyokra lefordító Császi Lajos médiakutató ilyesféleképpen összegezte a helyzetet A média rítusai című tanulmányában.

S ha a két elem valamelyike hibádzik, akkor nem lesz botrány. Teszem azt, lehet óriási türhőségeket csinálni, ha a dolog nem kap kellő nyilvánosságot, akkor abból nem lesz médiabotrány. És fordítva: ha nincs igazán nagy normasértés, azt nehéz – bár egyre nagyobb sikerrel fut a módszer – felfújni akkorára, hogy tényleg erről beszéljen az ország.

Holló Gábor a Hírkereső nevű híraggregátor milliárdos tulajdonosa. Azé az oldalé, amely pályám kezdetekor, emlékszem, még sokak kezdőlapja volt, akik tájékozódni akartak több forrásból. Nyilván ez idővel megkopott, de valamelyes ráhatás azért megmaradt.

És ez a Holló Gábor a minap a HVG-nek adott interjújában fejtette ki, hogyan segítette az egyik politikai párt kampányát titokban. Mint mondta, ő csak „lefelé nyomta a propagandát”.

Valójában tehát azzal a nyilvánvaló szándékkal, hétről hétre csavarta le a jobbos médiumok elérését, hogy ne legyen feltűnő, ahogyan elszabotálja az egyébként üzleti partnerei felé pénzért vállalt munkát. 

Tudomásom szerint lapunk megkereste a Magyar Újságírók Országos Szövetségét (MÚOSZ), végigpörgették a médiaügyekben jellemzően aktív jogvédőket, civileket a Political Capitaltól a TASZ-ig, de nem találtak semmit. Mély hallgatás övezte az egész történetet, lényegében szinte senki nem akadt, aki most megszólalt volna azok közül, akik korábban a szabad sajtó, a véleményszabadság, a plurális médiapiac és az összes többi vívmány önmaga által felkent bajnokaiként minden április 12-e előtti rezdülésre aggodalmaskodó közleményekkel, felszólításokkal, petíciókkal és feljelentésekkel reagáltak. 

Egyrészt, mert annak a lehetőségét, hogy azzá váljon, részint a botrányos gyakorlat számolta fel. Lásd: az elmúlt hónapokban komolyan bezuhantak a jobboldali médiumok elérései, mert a jelek szerint nem csak Holló gondolta azt, hogy ami neki nem tetszik, az propaganda (elvégre nem csak a valódi karaktergyilkos cikkeket irtott le, hanem mindent). Ezzel összefüggésben vagy sem, de például a Discover nevű felületén a Google is úgy döntött, hogy elzárja az olvasók elől több jobboldali médium cikkeit, és egyébként a keresőmezőbe is érdemes bepötyögni egy-egy témát, amivel a Mandiner foglalkozik akár jelenleg: elvétve, ha találunk mandineres találatot. Vagyis, ahogy a Hugo Chávez egykori venezuelai autokrata mondta: a barátaimnak mindent, ellenségeimnek a törvényt adom; a keresőmotor és a social media láthatatlan „közösségi alapelvek” nyomán csavargatja le akár a Hírkereső jelzéseire is alapozva, akár attól függetlenül a híreket.

Érdemes megfigyelni, mit mondott a médiaguru: 

Vagyis, ha valaki botrányt akart volna csinálni olyan témában, ami Hollónak nem tetszett, egyszerűen csak elhallgatta a kellemetlen tényeket, és csak az azt „megfelelő” módon tálaló sajtó juthatott elsőként szóhoz. Így az egy szem Szalay Dánielen kívül, aki a jobboldali elhajással nem vádolható Média1 nevű felületén adott hangot nemtetszésének, hogy a Hírkereső ezen gyakorlatáról szóló híre nem tudott bekerülni a Hírkeresőbe, láthatóan a médiában is senki sem sietett „habosítani” a dolgot azok közül, akiknek a – különféle istenkomplexusos kisebb és nagyobb szereplők – meghagyták a megszólalás, pontosbban a látszódás-hallatszódás jogát.

Ne is bajlódjunk a gondolattal, hogy fordított esetben mi történt volna, ha, fiktív példával élve egy mondjuk Nemzeti Hírkereső nevű aggregátor oldal miatt tekerték volna le a Telex, 444, Kontroll, vagy éppen a Holló-interjút érdemi visszakérdezés nélkül, nagy örömmel leközlő HVG elérését április 12. előtt a keresőmotoroknál és a közösségi médiában; láttunk már hasonló miatt választási eredmény-törlést.

Nem érdemes ezzel a gondolattal játszani – mert itt van a lényeg második fele, hogy miért is nem lett botrány ebből. 

Mert hiányzik a másik feltétel, a normasértés.

Az őrkutyák, az események fölött éberen őrködő watchdog-falka is valószínűleg elszundított, és az elemzők sem törik magukat, miközben versengve ítélik el moralizálva a teljes elmúlt időszakot, az új kabinet kapcsán csak amolyan bociszemű, deskriptív elemzéseket engednek meg az „izgalmas” meg „érdekes” parlamenti ülésekről, a guillotine-ról meg szemérmetesen nem vesznek tudomást.

És konszenzus kezd kialakulni bizonyos körökben azon a téren is, hogy a vesztes oldalhoz tartozó személyeket valójában nem is illetik meg az alapvető emberi jogok sem, nem hogy az emberi méltósághoz való jog. Ebben a fénytörésben nem normasértés, sőt: egyenesen dicsőség átverni az elvileg az üzenetei olvasókhoz juttatásáért fizető jobboldali sajtót is, meg az elvileg teljeskörű tájékoztatásért a magát objektívnek mutató hírkeresőre feltévedő olvasót is, manipulálni (a szót Hollós használta előbb, nem én) az algoritmust, egyszóval 

És persze, hogy mi az a propaganda, azt majd Holló, meg öt informatikus dönti majd el a Szilícium-völgyben. Egyébként csendben megjegyezném, hogy Durkheim maga is propagandista volt. Csak éppen az első világháború idején, amikor még nem kizárólag a vesztes oldalt bélyegezték meg így.

Nyitókép illusztráció. Fotó: SILAS STEIN / DPA / DPA PICTURE-ALLIANCE VIA AFP