„Nálunk, Bátkában két zsidó család volt: Kleinék és Ungárék. Bátkiak voltak ők is, s egyben magyarok is, csak épp a református templomot nem látogatták. Ám a két család ugyanolyan elfogadott és elismert része volt a falu közösségének, mint mások, hiszen élményeik, mindaz, amit egy gömöri magyarnak a 20. század első felében át kellett élnie, azonosak voltak.
1938 azonban új helyzetet teremtett. Ungárékat már közvetlenül az első bécsi döntés után elűzte az új hatalom (a visszacsatolás örömteli napjára emlékező öregek mindig keserűen idézték fel, milyen megalázóan bánt a bevonuló honvédek parancsnoka Ungárral), Kleinéket pedig 1944 kora nyarán vitték el – először a rimaszécsi gettóba, majd Auschwitzba. S bár a család két lánya túlélte a túlélhetetlent, s szép kort ért meg, a faluba már sohasem költöztek vissza. Ungárékkal és Kleinékkel együtt a falum történetének, lelkének egy szelete is visszahozhatatlanul eltűnt. Mint ahogy ugyanezekben az években mintegy félmillió magyar zsidó – kis nemzetünk nem is olyan kis hányada – tűnt el falvainkból és városainkból, s lett az emberiség máig legszörnyűbb bűntettének áldozata.
Hogy miért jutott ez eszembe. Talán azért, mert a minap egy magyarországi községben szobrot állítottak Horthy Miklósnak, a debreceni református kollégium falán emléktáblát helyeztek el tiszteletére, egy másik településen parkot neveznek el róla.”