Nem engedni a huszonkettőből

„Mi, magyar reformátusok hálával és kibuggyanó örömmel gondolunk mindig arra, hogy az Ige egyháza vagyunk. Ha tehát mi valóban az Ige egyházaként merjük definiálni magunkat (és miért ne?), akkor a május huszonkettő fémjelezte egység bizonyára az Ige szerinti egységben jelenítődik meg. Szándékosan nem azt írtam, hogy meg kell jelenítődjön, mert akármit gondolunk május huszonkettőről és akármit szeretnénk gondolni, egy biztos, csak akkor vagyunk az Ige egyháza és egyben a Kárpát-medence magyar református egyháztesteinek valós egységét megjelenítő egyház, ha nem csupán politikai akarat szintjén és nem is csak egy rosszul fölfogott teológiai idealizmus imperatívuszaként, hanem kijelentő módban sikerül erről az egységről beszélni. Magyarán, nem kisebb tétje van ennek a beszédmódnak, mint hogy Isten kijelentése a módja és egyedüli zsinórmértéke annak, ahogy május huszonkettőről beszélhetünk. Mindjárt meg is magyarázom, mire gondolok. (...)

Sokan például ugyanilyen át nem gondolt beidegződéssel gondolnak a semper reformanda imperatívuszára. Észre sem veszik, hogy ilyenkor ezt az elvet a modernizmus felől olvassák bele, pontosabban vissza a reformációba, illetve a kor reformációnak nevezett nagy mozgalmába. Mármint azt a neokantiánus elvet, miszerint a reformáció egy idealista egyházkép felismerése nyomán kialakult sürgető feladat volt, illetve lett volna atyáink idejében. Reformátoraink azonban nem voltak semmiféle filózófiai vagy teológiai idealizmus rabjai. Nem azért reformálták az egyházat, mert láttak a Szentírásban egy ideális egyházképet és a valóságban egy másikat, és nosza, akkor alakítsuk és formáljuk ennek alapján az egészet újra. Nem, ilyeneket a katolikus reformpápák is véghezvittek, de az igei értelemben mégsem nevezhető reformációnak, gondoljunk itt akár Hadrianus pápára, aki erkölcsi szempontból valóban jelentősen »megreformálta« a pápaságot, de nem nevezhető mindez mégsem szigorú és igei értelemben reformációnak. Nem, a reformáció Isten missziója volt, Isten terve egyházával, azaz Isten reformációs cselekedete volt, amivel visszavezetett minket az Ő Igéjéhez, amibe aztán belevonta az egyházát is, minden vonakodásunk és dacosságunk ellenére.

Ha ezt nem így látjuk, akkor értelmetlenné válik megmaradnunk reformátusnak. Akkor a II. Vatikáni Zsinat tiszteletreméltó és sok esetben a mienknél is haladóbb szellemű reformtörekvései vagy hasonló múltbeli vagy akár eljövendő újítások katolikus részről nem teszik többé indokolttá, hogy miért ne legyünk mégis 5oo év után újra katolikusok. Sőt, mivel kifejezetten magyar egyháztestek egyesültek május huszonkettedikén, akkor még az összmagyar érdek is azt diktálná, hogy legyünk egy egyház és egy nemzet, és így az ökumené azonnal pragmatikus és politikai értelemben is végre (?) megvalósulhatna. Ideális lenne, de nem engedhetünk a huszonkettőből. Mert a hívő ember nem idealista, nem kantiánus és nem elméleti teológus, aki elvont kánaáni nyelven építkezik és az ilyen ködevést hinné hitéletnek.”