A Fideszbe kellett volna beépülnöm

„Egy szép, jeges márciusi délelőtt épp azt tervezgettem, hogyan fogom felavatni a teljes havi zsoldomért vásárolt ÖKM magazint (egyházi iskolába jártam még pár hónappal korábban, ezért nem vertem bele azonnal, mint valami bunkó), amikor remegő szájjal jött az ütegparancsnok, hogy hívat az Elhárítás.

Jól beszartam, mert politikailag a legkevésbé sem voltam naiv. A József körúton egy házban laktunk Mécs Imréékkel, Kőszeg Ferenc, aki a szememben egyszerre volt a gyűlöletes komcsik és a meg nem dugott nők elleni titkos háború hőse, a mamám régi haverja volt, és nem sokkal előtte még tök szerelmes voltam egy Inconnu csoportos ellenzéki művész húgába. És amúgy is, Józsefvárosi voltam, büszke minden Kisfaludy utcai golyónyomra: őszintén szólva többször ábrándoztam arról, hogy egymagam legyőzök egy ávós ezredet, mint hogy egyedül megnyerem a foci-vb-t. (...)

Lassan azért végre ráfordultak a lényegre: őket – velem ellentétben – nagyon érdekli, mi történik a magyar katolikus egyházban, illetve – velem megegyezően –, hogy mi sül ki ezekből az új politikai pártokból. Ezért mi lenne, ha most csak mesélnék nekik a papokról, leszerelés után viszont beépülnék a Fideszbe (hiszen a KISZ-t, egyházi gimnazistaként nyilván utálom, amit ők abszolúte megértenek), eljárnék a gyűléseikre, valami funkciót is vállalnék akár, aztán néha találkoznánk, és elmesélném, mit tapasztaltam.

Vagy gyengeelméjűek voltak, vagy rólam feltételeztek ilyesmit, de ragaszkodtak ahhoz, hogy ők nemhogy utálnák a friss ellenzéket, de egyenesen drukkolnak a zsenge Fidesznek. Annyira drukkolnak, hogy direkte aggódnak értük, nehogy ezek a forró fejű, tapasztalan kölykök valami butaságot csináljanak. Én egyfajta szelep lennék, aki szintén csak segítene a zöldfülű ellenzéken azzal, ha néhanapján jelentenék róluk. Bárcsak ilyen nagybácsija lenne mindenkinek!”