„Dörner és Pozsgai első bemutatója megmutatta, hogyan gondolkodnak a magyar kultúráról, a magyar nyelvről és a magyar színház szerepéről, viszont ez a gondolkodás nem visz előre, ellenben nagyon befele forduló, a világra nem nyitott jövőt jósol. Minden rendezői akarat nélkül, Szeszélyes évszakok-stílusban hol hunglishül, hol parasztosan, hol teljesen normálisan beszélő színészek állnak egy teljesen összezavart tér-időben (1939-ben vagy 2012-ben járunk? Kínaiak, strandépítés, kordnadrág?), hogy elmondják azokat a fontos politikai üzeneteket, amiket minden nap hallunk. Nem leszünk gyarmat, az atyai örökséget kell választanunk a megmaradáshoz, a külföldben és az idegenekben nem bízhatunk, a pénzemberekben meg végképp nem.
Nem lehet számon kérni ugyanazokat a szempontokat, mintha a Nemzeti Színház, a Katona József Színház, a Radnóti Színház vagy Pintér Béla valamelyik új darabját látnánk, és ez talán hiba. Viszont Dörnerék politikai színháza új koordinátarendszerben kap értelmezést: lehet, hogy egy kis közösségnek fontosabb a politikai gondolat és kiállás, mint a kulturális hagyományok és beágyazottság újraértelmezése, vagy a művészi akarat. És akkor jól ellesznek ezzel a színházzal.
A Dörner-színház egy kultúrpolitikai fikció éles tesztje, ami azt állítja, hogy a színháznak igenis politikai feladata és célja van, vagyis nem öncélú, mint az összes többi. A kísérlet, amit Csurka István és Dörner György megírt pamfletjellegű pályázatában, azt állítja, hogy létezett egy olyan kulturális közösség Magyarországon, ami el volt zárva a kultúra alakításának lehetőségétől, de most megkapták a jussukat. Tarlós és Dörner közös produkciója legitimálta, hogy két Magyarország létezik, és most végre lehetőséget kap az eddig kirekesztett fél is kultúrát teremteni magának. Itt jelezzük, hogy a Földindulást látva bebizonyosodott, politikai alapon nem lehet kultúrát teremteni. Kultúra hiányában politikát sem.”