Évértékelő

„Magyarország bajban van. Nagyobb bajban, mint bármikor az elmúlt húsz esztendőben. Tudom, sokan azt mondják: Orbán a hibás. Azt javaslom, hogy ne elégedjenek meg ennyivel, ne elégedjünk meg ennyivel. Mondhatom másként is: milyen egyszerű lenne, ha ennyivel elintézhetnénk ezt a dolgot. Messzebbre és mélyebbre kell tekinteni, ha az ország valós gondjaival-bajaival, fájdalmával, s nem kevesek számára nyomorúságával kell szembenéznünk.

Nem megyek vissza Arisztotelészig – mint a vizsgázó egyetemi diák, hogyha bonyolult problémával találja magát szembe –, de visszamennék legalább húsz évvel ezelőtti időpontig. Húsz évvel ezelőtt, huszonkét évvel ezelőtt, a rendszerváltozás időszakában a magyar politikai közösség újra fogalmazta meg önmagát. Azt mondta, hogy mi, köztársaságpárti demokraták egy nyugatos, szabad, polgári Magyarországot szeretnénk, parlamentarizmussal, jogállammal, piacgazdasággal, egymásra figyelő, egymásért felelősséget viselő emberekkel.

Egészen kevés kivételtől eltekintve, ebben a fajta demokratikus republikanizmusban osztozott a teljes magyar politikai közösség. Tudta, hogy ki ő, tudta, hogy hova akar eljutni, világosak voltak példái, eszményei, világos volt a köztársaság programja.

Húsz évvel ezelőtt, majdnem húsz évvel ezelőtt, 1992-ben megrepedt az addig egységesnek, egésznek és erősnek hitt, köztársaságpárti politikai közösség. Megjelent valami új, egy régi-új gondolat, egy régi-új eszme, valami olyasmi, amivel azt hittük, hogy már leszámoltunk, hogy túl vagyunk rajta. Egy tehetségben és talán nehezen elfogadható szenvedélyben is megőszült író, Csurka István egy dolgozatában először mutatta meg, hogy a republikanizmussal szemben létezik egy másik hagyomány. Egy olyan hagyomány, amely nemzetinek hívta magát, de amiről a többség – mi is ehhez a többséghez tartoztunk –, úgy gondoltuk, hogy a nemzetre történő hivatkozás semmi más és semmi több, mint eltakarása azon vad, számunkra elfogadhatatlan, őrült eszméknek, amely mozgatta Csurkát és elvbarátait.

A köztársaság első miniszterelnöke, Antall József, a modern magyar konzervativizmus megalapítója értette, hogy mi a dolga. Tudta, hogy nem lehet kiegyezni Csurkával. Ő és a nemzeti liberálisok akkor felvették a kesztyűt, és úgy tűnt sokunk számára, hogy mindez legfeljebb egy átmeneti küzdelem lesz, és semmi nem fenyegeti az 1990-es köztársaságot.

Ma már tudjuk, hogy nem így van. A köztársaság veszélyben van, sokak számára, sokak szemében a harmadik Magyar Köztársaság elbukott. Azok győztek, akik küzdelmüket húsz évvel ezelőtt kezdték, s akik mára nemcsak a politikában, hanem a magyar társadalomban is jelentős befolyásra, hovatovább többségre tettek szert.

A köztársaságpártiak ma politikai-társadalmi kisebbségben vannak. Azok, akik hozzánk közel állnak, mi magunkat köztársaságpárti hazafiaknak, köztársaságpárti magyaroknak tartjuk. Mi ezért küzdünk.”