Debreceni disputa

„A vidék sem a régi: termőföld és ember viszonya megváltozott. S mára érteni véljük, az »urbánus« és a »népi« nem szembenállás kéne, hogy legyen. Mai, urbánus emlékezetünknek meg kéne tanulnia a »népikre« mint kollektív tudatalattinkra tekinteni. S azt a bizonyos rendszer- és korszakváltási traumát, bennük, mint tükörben szemlélni. Mert a Némethnél megörökített világ nagyon is valós marad. Akkor is, ha ma Budapesten, Párizsban, vagy Londonban lehetetlenség így írni és érezni. Empátiával azonosulni e »természetközeli« közösségekkel lehet, de ugyanúgy írni nem. Anakronizmus volna. Az »urbánus« kultúra más civilizációs ritmusra érzékeny. Más problémákra. A kultúra más(ik) dimenziójában történik.

Visszatérő élményem kinn, hogy az angol vidéken, távol London pörgésétől, nem lehet Sigmund Freudot és Julia Kristevát olvasni; vagy épp Harold Pintert. Háromszoros koncentráció szükséges visszatérni a kultúrának abba a terébe, amelyben ők írnak. A vegetáció buja őskáosza, zöldje, az érés és enyészet napi ritmusa − a kert − feloldja a »nagyvárosi« Logoszt. Másfajta figyelemre késztet.

Ez nem probléma, sőt. Ezeket a távolságokat és feszültségeket kéne megfigyelni. »Népi« és »urbánus« között, ráadásul sokkal gondosabban, mint idejükben tettük. Elfogadni másságukat; és nem feledni egymásra vonatkozásukat. Talán még nem késő átjárni e világok között. Nem is értem, idehaza a két irányzat hogyan vihette törésre, a mában. S a »törések« hogyan vihették ilyen sokra: bennünk.

Pontosabban értem. S ha lenne időnk megfigyelni, mint ahogyan nincsen, fontos volna újra kontextusba helyezni a »népi-urbánus« konfliktust. Mert minden modellje értékes annak az esztelen kiégésnek ahová jutottunk.”