A nagy európai pislogás

„Egyre több jel utal arra, hogy globális, de legalábbis európai recesszió jöhet, a kormányok pedig csak állnak és pislognak, és nem tudják, mit kell tenni, mert ilyen helyzetben még soha nem voltak. A hagyományos megoldás ugyanis a válságokra, hogy az államok teljesen értelmetlenül elköltenek egy csomó pénzt, aztán ülnek és várnak, és nem történik semmi, ekkor úgy vélik, még többet kellene költeni, és így tovább. Mint amikor a viccben Stirlitz megitatja a macskát benzinnel, az megy pár lépést, és összeesik, mire Stirlitz megjegyzi, hogy lám, kifogyott a benzin.(...)

Mivel a bajok tagállami szinten vannak, az Uniónak csak igen korlátozott lehetőségei vannak a segítségnyújtásra. A görögöket persze ki lehet menteni, de ez jogosan sértené a józanul gazdálkodó államok polgárait. Másrészt az olaszok megmentése szinte lehetetlen, túl sokba kerülne. A tagállamoknak maguknak kell megfékezniük az elszabadult költségvetéseket, olyan politikai eszközökkel, amelyek az adott tagállamban felhasználhatók. Az Uniónak ebben csak ellenőrző, tanácsadó, rosszabb esetben kényszerítő szerepe lehet. Hosszabb távon üdvös lenne, ha a megbízhatatlan tagállamok költségvetései felett nagyobb ellenőrzést kapna, de ez rövid távon biztosan nem fog megvalósulni. Jellemzően minél felelőtlenebbül gazdálkodik egy kormány, minél furább (és működésképtelenebb) gazdaságpolitikai eszközöket választ, annál több értelmetlen áldozatra hajlandó, csak hogy ne kelljen valamelyik komoly nemzetközi szerv által ellenőrizhető politikát folytatnia.

Hogyan fogunk tehát ilyen körülmények között kilábalni a válságból? Ki tudja. Az eddig felmerülő ötletek leginkább szépségtapasznak jók, ha egyáltalán megvalósíthatók. A tartós javuláshoz az kellene, hogy az európai kormányok lelki alkatukkal alapvetően ellenkező lépéseket tegyenek, és arccal előre eltemessék Keynest. Miért van mégis egy hajszálnyi esély arra, hogy ez megtörténik? Mert már minden más lehetőség elfogyott.”