A bujdosás első napja

„II. Rákóczi Ferenc ez időben lengyel területen tárgyalt Nagy Péter cár küldöttével a szabadságharc külső támogatásáról. Ehelyett felajánlották neki Lengyelország koronáját, amit nem fogadott el. Nem ismerte el a szatmári békét, nem jött haza, Nyugat-Európa királyi udvarait végigkilincselve bizakodott lehetőségei jobbra fordulásában. Hiába reménykedett. Végül török földön telepedett le, ott halt meg 1735-ben. Földi maradványai 1906 óta pihennek a kassai Szent Erzsébet-székesegyház kriptájában; 1920 után – rövid megszakítással – megint idegenben. Hosszú, veszélyekkel, sikerekkel és csalódásokkal szegélyezett út vezetett a szatmári Vécsey-udvarház ebédlőasztaláig, amelyre az újkori történelem egyetlen ránk nézve kedvező békeszerződését fektették. A történet szerves előzménye a másfél évszázada tartó török hódoltság katonai és politikai végjátszmája volt. 1683 elején IV. Mehmet szultán utolsónak szánt, döntő hadjáratot indított Ausztria ellen. A Porta felszólította a vazallus Erdélyt is a háború pénzbeli és fegyveres támogatására. A »kérés« visszautasíthatatlan volt, a teljesítése lehetetlen. A kényszerpályán sodródó Thököly Imre fejedelem – és az ország – két tűz közé szorult. Nyár végére összeomlott a török támadás, az oda- és visszavonuló horda végigpusztította a Dunántúlt. A Habsburg Birodalom seregei ugyancsak bevonultak hazánkba, ami hasonló bajjal járt az országra és lakosságára nézve, megterhelve még egy látens – a valóságban véres – vallásháborúval is a protestánsok és katolikusok között. 1686-ra egész Magyarország lett.(...)

Csatától csatáig mérhető a szabadságharc váltakozó sikerű és kudarcú, nyolc évig tartó története. A modernnek számító, jól felszerelt császári hadsereggel szemben a régi stílusú magyar lovas alakulatok és parancsnokaik – Károlyi, Bottyán János – szép győzelmeket arattak, a huszárság ettől fogva a XIX. század végéig élte fénykorát a nemezközi hadszíntereken. A gaz Lipót királyt 1705-től I. József, 1711. április 17-től III. Károly követte a trónon; Rákóczi Ferencet az 1704. évi gyulafehérvári gyűlés erdélyi fejedelemmé, az 1705-ös szerencsi országgyűlés Magyarország vezérlő fejedelmévé választotta. Az, hogy 1707-ben a rendek kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, annyit ért, mint 1849-ben. A különbség a nemzetközi politikában, a külső erőviszonyok változásában, különbözőségében keresendő: ebből fakadt a ránk nézve példátlanul előnyös szatmári béke. A bujdosást választó nagyságos fejedelem is ennek köszönheti, hogy megmaradt a történelem legtisztább jellemű magyar államfőjének.”