„Aki a politikában nem tudja megvédeni igazát, aki képtelen sikeresen elmagyarázni az amúgy akár hasznos céljait, az vesztes lesz és rossz politikusnak bizonyul. A »módszer« és a »stílus« ebben a versenyben nem lényegtelen külsőségek; a célokat gyakran nehezen értelmező, a döntési alternatívákat nem egykönnyen átlátó választók sokszor éppen ezek alapján alakítják ki véleményüket. Aki pökhendi, aki fenyeget, aki arrogáns, még azokat is elidegenítheti, akik amúgy befogadóak lennének politikájával kapcsolatban. De az ellenkezője is igaz: egy normális, emberi hang olyanokat is meggyőzhet, akik talán ellenérdekeltek vagy bizonytalanok lennének.
A magánnyugdíjpénztárak ügye klasszikusan ilyen. Számos racionális érv szól a rendszer megváltoztatása mellett, amit talán még azok is hajlandóak lennének megérteni, akik az öngondoskodás elkötelezett hívei. Abban a pillanatban, amikor döntés született az átalakítás levezényléséről, még a magyarázat és a meggyőzés széles tárháza állt volna rendelkezésre. A választott »módszer« és »stílus« azonban csökkentés helyett inkább növelte a kormány kockázatait: nem segített, inkább rontott a kiinduló helyzeten.”