„A magyar nemzet Trianonhoz vezető útja felért egy csúf balesetbe torkolló ittas száguldozással. Talán Darwin-díjra is sikerrel pályázhattuk volna testületileg, ha osztogattak volna ilyesmit a múlt század elején. És még azt sem mondhatjuk, hogy a mámor ritka szüneteiben ne vehettük volna észre: utunkat egyre-másra 'Lassítani, Trianon közeleg!' figyelmeztető táblák szegélyezték.
Úgyhogy a dacă eşti prost, măcar să nu claxonezi (kb.: ha ütődött vagy, legalább hallgass vele) zseniális román közmondást megszívlelve én legalábbis a szerényebb és visszafogottabb álláspontot tartottam volna helyénvalónak Trianon megítéléséhez.
Nem így Fideszék, akik (többek között bizonyára azért, hogy kifogják a Jobbik vitorlájából a szelet) rátettek még egy lapáttal – és nemzeti összefogás napjává léptették elő a trianoni évfordulót. A törvény finoman szólva patetikus hangvételét tekintve bizonyára nem azon célból, hogy végre-valahára levonhassuk történelmünk sötétebb pillanatainak tanulságait. A más nemzetek tagjaiban sérelmeket keltő hibáinkról pedig mindössze egyetlen mondatocska bátorkodik említést tenni. Tessék-lássék odabiggyesztve, nehogy már véletlenül is hitelesnek és meggyőzőnek tűnjön – a szövegben lépten-nyomon tettenérhető, sűrű tragédiázás fényében. És szemérmesen hallgatva arról, hogy tulajdonképpen ezek a Trianon előtt elkövetett, más nemzeteket igencsak durván sérelmező hibák vezettek – csaknem közvetlenül – a békeszerződés ennyire szerencsétlen kimeneteléhez.”