Élet és Ákos

Nyitókép és fotók: Mandiner / Földházi Árpád

Őszinte leszek: sosem voltam ákosos, talán mert a Bonanza idején még leginkább a vasárnapi Walt Disney-sorozatokért rajongtam, a szólókarrierje kezdeti szakaszában pedig az ifjúkori lázadásaim egészen más zenei utakra vittek. Az akkori legjobb barátnőm viszont igazi Ákos-fanként képes volt végtelenítve hallgatni bizonyos számokat, több másik dal mellett a Dúdolni halkan szövegét emiatt ma is gyakorlatilag kívülről tudom. És történt egy nyár is, ami mindezek ellenére éppen Ákos miatt – vagy miatta is – lett felejthetetlen az életemben. Érettségi után a legjobb bulinak az tűnt, hogy bizonyítva a hirtelen jött felnőttségemet lehúzzak egy nyarat a siófoki vendéglátásban; talán azóta sem pucoltam meg összesen annyi hagymát és krumplit, mint abban a szűk három hónapban. Persze nem ezért lett felejthetetlen ez a nyár, bár kétségtelen tény, hogy a fizikai munka becsületét ott tanultam meg, és ma is nagyon tudom értékelni, ha valaki a két kezével teremt valamit az ideák felesleges kergetése helyett. Hanem amiatt a két, nálam csak néhány évvel idősebb debreceni szakács srác miatt, akiknek a keze alá dolgoztam minden egyes nap déltől éjfélig. És akik még az említett barátnőmnél is jobban szerették Ákost. Idestova huszonöt éve, hogy nem találkoztunk, de a fejemet merném tenni rá, hogy azóta is minden koncerten ott vannak. A lényeg, hogy a sétány végi étterem hátsó konyhájában soha nem szólt más, mint Ákos, az én repertoárom meg szépen kiegészült a Beavatás meg az Indiántánc összes számával, emlékszem, az Ilyenek voltunk-ot könnyes szemmel énekeltük el végül hárman a szezon végi búcsúbulin. 

És hogy megtörtént-e tényleg, vagy csak a nosztalgia mossa már össze bennem a dolgokat, és ez később és máshol és nem is így esett, nem tudom, de rémlik egy Balaton-parti gigantikus Ákos-buli is, ahol a homokban tomboló közönség részeként megértettem valamit az azóta is tartó jelenségből. És az sem biztos, hogy megtörtént, de jólesik így visszagondolni rá, hogy mintha ez a koncert éppen egybeesett volna a teljes napfogyatkozással, ami 1999. augusztus 11-én következett be, napra pontosan huszonöt évvel e sorok írása előtt. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy negyedszázaddal később éppen Ákossal beszélgetünk majd egy nagyon emberit az ő meghatározó emlékeiről és álmairól, biztosan nem hiszem el. De hát ettől szép a nyár és az élet: tele van meglepetéssel.