„Kis túlzással a szüleim újraegyesítették a Trianonban szétszabdalt országot” – Ákos a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Ha azt mondom, nyár, mi jut először eszébe?
A munka. Harminchat éve állok színpadon, már megszoktam, hogy ez az év egyik legkeményebb időszaka, koncert koncert hátán, fesztiválok szerte az országban. Eleve iszonyatos a hajtás ilyenkor, idén meg különösen, mert az előadások között nagy stúdiómunka is zajlik: szeptember végén új lemezem jelenik meg, ráadásul életem első dupla stúdióalbuma. Ha csak a borítóra szánt szöveget vesszük, már az is komoly mennyiség, kisebb regénynek is beillik. Szóval elég kaotikus mostanában az élet: mire ezt a beszélgetést befejezzük, rögtön jön a hangmérnök, és dolgozunk éjszakába nyúlóan. Muszáj sietni, mert Szent Mihály napjára szeretném megjelentetni az anyagot, abból viszont nem engedek, hogy az augusztus nagy része mindig a családé legyen. Általában összevissza látjuk egymást év közben, ezért egy ponton kompromisszumot kellett kötnöm önmagammal és a zenésztársaimmal, hogy nyári koncertszezon ide vagy oda, augusztusra mindig leállunk.

Nem olyannak tűnik, mint aki hetekig képes csak úgy heverni a napon. Vagy mégis?
Pedig elszántan próbálkozom vele, hogy ez idő alatt ne nagyon csináljak semmit. Eddig annyi sikerült, hogy már nem járjuk erőltetetten a városokat
meg a múzeumokat, de például a novelláskötetem jelentős részét nyaralások alatt írtam. Ilyenkor amúgy sem a fetrengés a lényeg, hanem hogy intenzívebben, koncentráltabban tudjunk együtt lenni. Szegény gyerekeim abba nőttek bele, hogy az apjuk nem teljesen normális, és ahelyett, hogy hazajönne a munkahelyéről délután ötkor, állandóan szolgálatban van: ha nem komponál, akkor szövegeket ír, hangszerel, valamit szervez, telefonál, esetleg dülledt szemmel a távolba révedve hatalmas művészi terveit szövögeti. Ezért ragaszkodom már-már rögeszmésen a családi nyarakhoz. Így évente legalább egyszer viszonylag hosszabb időt töltünk el közösen; nyilván a rapszodikus életvitel okozta lelkiismeretfurdalást is igyekszem ezzel csökkenteni. Jó, amikor végre van idő kártyázni, beszélgetni, olvasni, és közben előkerülnek olyan megoldandó helyzetek, problémák, örömök is, amelyekről a hétköznapok sodrásában talán nem is esne szó. Igaz, most már csak a legfiatalabb Julcsi lányunknak kell végig elviselnie minket. A három nagynak maximum tíz nap a tűrőképessége, aztán rendszerint elhúznak a Szigetre. Szoktam is nekik mondani, hogy „ne már, egy adriai szigetről – régóta ugyanoda járunk – arra a szigetre, a porba, tömegbe, miért jó ez nektek?”.

Hogyhogy nem a nagy szerelem, Olaszország az úti cél?
Több oka van, például mert a helyi halpiacnak nincsen párja. A gyerekkoromra emlékeztet, amikor minden szombat reggel a Teleki téri piacon kezdtünk anyámmal. Mentünk a sorok között szigorú bevásárlólista szerint, semmi kilengés meg pazarlás, édesanyám megtanított rá, hogy kiválasszam a legjobb áron elérhető legszebb árut. De ettől még persze Olaszország megmaradt a legkedvesebb úti célnak, Róma az örök városnak. Minden évben ott kötünk ki a feleségem születésnapján.

Mikor kezdődött ez a rajongás?
Tizenhat éves koromban. A XIII. kerületi Láng Művelődési Központban indítottak egy Antonioni-, Pasolini-, Fellini-vetítéssorozatot, fillérekért lehetett rá diákbérletet venni. Álmodozó gimna­zis­­taként minden alkalommal odabuszoztam, lelkesen megnéztem az aktuális filmet, és még lelkesebben hallgattam utána a sűrű cigifüstben a rettentő értelmiségi megfejtéseket. Nyilván nem érthettem még sok mindent, csak azt éreztem, hogy engem ez az egész őrülten érdekel: ezek azok a finom jelek, amelyekről az ember csak utólag érti meg, mikor szikráztak fel a lelkében, hogy aztán az egész életére hatással legyenek. Itt, a Lángban ért a legabszurdabb filmélmény is, ráadásul anélkül, hogy láttam volna.

Mi volt az?
Pasolini 1975-ös, Salò, avagy Szodoma 120 napja című mozija. Ez a film akkoriban be volt tiltva, ezért jelenetfotókból álló diavetítést tartottak belőle, miközben egy előadó folyamatosan magyarázta, mi is történik. Pasolini amúgy is letaglózott, a Mamma Roma például túlzás nélkül egy életre meghatározta a filmhez való viszonyomat. A második világháborúban szétbombázott, tönkretett, már-már apokaliptikus hangulatú Rómában prostituáltnak áll egy matróna. Szélhámos fia, Ettore számos durva kaland után a film végén holtan fekszik a fogda priccsén, pontosan úgy, ahogyan Mantegna híres festményén a kiterített Krisztus. Ez a kép számomra összefoglalja mindazt, amit a megváltás jelent: összeér a bűnös az ártatlannal, a halandó az időtlennel. Ettől az érzéstől tizenhat évesen majd’ szétrobbant a szívem. Hazamentem, és rögtön mondtam is anyámnak, hogy megvan az élet nagy kérdésére a válasz, tudom, mi leszek, ha nagy leszek: filmrendező. Esetleg színész. Vagy mind a kettő.

Jogász édesanyja, gondolom, repesett az örömtől.
Mondhatnám, hogy nem ájultak el tőle, de édesanyám konkrétan összeesett. Pedig nem érte a szüleimet olyan váratlanul a dolog: szószátyár, szereplős gyerek voltam, „ez a Rajmund nagyapja vére” – legyintettek rám addig is sokszor.

Miért, ki és milyen volt ez a Rajmund nagypapa?
A felvidéki magyar családba született anyám apja, királyi táblabíró. Ennek megfelelően alaposan el is bántak vele a kommunisták: teljes vagyonelkobzás, jogfosztottság, kitelepítés lett a származása, munkája „jutalma”. Anyám mindezt gyerekként élte meg, traumatikus élményként emlegette a haláláig. Tipikus magyar történet ez, sok százezer, hozzájuk hasonlóan kifosztott, tönkretett, meg­alázott emberrel közös. Az egyik unokatestvérem 1758-ig visszavezette a családfát, eszerint az anyai ágon jellemzően joggal foglalkozó embereket talált, legalábbis békeidőben, a vérzivataros korszakokban meg katonáskodtak a férfiak. Rajmund nagyapám is 17 évesen ment az első világháborúba harcolni, aztán, hála Istennek, épségben jött haza. A vaskeresztjét fiatalabb koromban sokáig hordtam. Ő amolyan családi szent lett, ma is gyakran emlegetjük mint nagytermészetű, művészetpártoló figurát, aki aukciókra járt, és fantasztikus gyűjteményt halmozott fel értéktelen hamisítványokból, amelyekért vélhetően rengeteg pénzt adott. Maga is festegetett, és remekül sakkozott, tőle tanultam meg játszani. Tízéves voltam, amikor meghalt. Ha anyámék remegő szívvel a konyhában arról beszéltek, hogy kire ütött ez a gyerek, és mi lesz belőle, mert ezek a fránya művészhajlamok könnyen rossz utakra vihetik, szinte mindig előkerült Rajmund nagyapám neve.

Az apai ág nem tudta ellensúlyozni ezeket a hajlamokat?
Apám más közegből jött, az erdélyi kispolgárság köréből, négyen voltak testvérek, de az apjuk az utolsó gyerek születése után szépen lelécelt. Kis túlzással a szüleim újraegyesítették a Trianonban szétszabdalt országot, amikor a pesti jogi karon össze­találkoztak. A Teleki térre már együtt kerültek, ide születtem. Klasszikus körfolyosós-gangos házban laktunk, a közegben sajátos demokrácia uralkodott: ugyanolyan szegény volt mindenki a nyugdíjastól a villamoskalauzon és a hivatalnokon át a cigányzenészig. Ez a lakóközösség az elképesztő figurái­val pont úgy festett, mint ahogyan a Bereményi-filmekben látni. Számomra ez a hely volt az élet iskolája, de azért nem bántam, amikor tizennégy éves korom körül egy komplikált és csak anyám ügyességének köszönhetően lebonyolított lakáscsere révén az V. kerületbe költöztünk. A pénzünk persze itt sem lett több. Egyszer kértem egy gitárt tizenöt éves koromban, azt több hónapos spórolás után, 610 forintért vették meg nekem a Triál szaküzletben. Ez volt az első hangszerem.

Vagyis mégiscsak támogatták valamennyire a művészi ambícióit?
Okosan és szívvel neveltek: soha nem a tiltást vagy a direkt szembenállást választották, hanem szépen megpróbáltak lesimogatni a grandiózus és veszélyesnek ítélt terveimről. Bevetették például „a család barátja” taktikát is: elhívták a rádiónál dolgozó Endre bácsit vendégségbe, aki arról próbált finoman meggyőzni, hogy ha már ilyen jól mennek az idegen nyelvek, semmiképpen ne álljak be filmesnek. Végül is elérték a célt, mert a vágyott főiskola helyett a Közgázon kötöttem ki.

Soha nem tett nekik emiatt szemrehányást?
Nem, sőt mindvégig hálás voltam az előrelátásukért. Nem azért tartottak vissza, mert gátolni akartak a kiteljesedésben, vagy le akarták volna törni a szárnyaimat, hanem mert féltettek a művészléttől. Teljes joggal. Az ezzel kapcsolatos sztereotípiák ugyanis sajnos jobbára megállják a helyüket. Kevés a lehetőség, sok a jelentkező, képzett művészek százai siratták már akkor is a kudarcos életüket a másik pénztárcáját lesve, sikereire irigykedve, pia és cigi mellett. A Jóisten a szüleim aggodalma révén megsegített, hogy soha ne kerüljek ebbe a közegbe. A popsztár szótól mindig idegenkedtem, a sztár biztosan nem azonos velem, nem tudok az ilyesfajta skatulyázással mit kezdeni. Nem lételemem a botrány, nem vagyok balhés alkat, nem dobálok ki tévékészülékeket az ablakon, és drog nélkül is vannak színes képek a fejemben.

Valami skatulya azért csak kell, így élünk. Ha önnek kellene megfogalmaznia, hogy Ákos kicsoda vagy micsoda, mit mondana? Ha nem popsztár, akkor mondjuk zenész?
A sors úgy hozta, hogy a zenei műfajban lettem a legismertebb, de leginkább krónikásnak érzem magam, adatközlőnek, történetmesélőnek, mint annak idején Tinódi Lantos Sebestyén. Számomra a zene csak eszköz, hogy a mondandómat eljuttathassam másokhoz. A belső nyughatatlanság, vibrálás, kíváncsiság eleve nem hagyott le­ragadni egyetlen stílusnál vagy formánál, régóta vannak színházi estjeim is, írtam verseket, novellákat, rendeztem kisjátékfilmet. Az alkotás, 
a megnyilvánulás vágya mindig is bennem feszült, hogy ez milyen műfajjal tör a felszínre, majdnem mindegy. Szegény édesapámat például egyáltalán nem hozták lázba a telt házas arénák, sikeres nagylemezek: egy Krúdy-estem győzte meg arról, hogy nem haszontalanul rohangálok a világban „rendes állás” nélkül. Ez már jóval édesanyám halála után volt, ő elég korán ment el, már most idősebb vagyok, mint ő akkor, ez sokszor elgondolkodtat. Szóval apám egy Krúdy-est után könnyek között kért bocsánatot azért, mert nem hagyták, hogy művészi pályára menjek. Megöleltem, és megnyugtattam, hogy ez így volt rendjén, legalább megküzdhettem az álmaimért.

Ha Olaszország Pasolini miatt, Krúdy mi miatt?
Mert mindent tud az emberekről, a férfiakról meg a nőkről, és két ecsetvonással, szinte történet nélkül komplett sorsokat tud elénk tárni. Akárhol ütöd fel az írásait, konstans állapotba érkezel: egy férfi magányosan kóborol az utcán, vagy fajdkakasból főzött levest kanalazva ül az őt éppen korholó nővel szemben, esetleg egy pohárba búgja bele a bánatát, aminek természetesen egy nő az oka, aki vagy eljött, és abból lett a baj, vagy nem, és abból. Mély és gazdag írói világ ez, amibe könnyű beleszeretni. Ha magyar szépirodalom és szerző, nekem ő az etalon.

És ha nem magyar?
Akkor talán Updike. Vagy Hrabal, akinek a Pepin bácsija nélkül például biztosan nem született volna meg a filmem és a világot a maga sajátos szemszögéből magyarázó, magányos taxisofőr figurája sem. Szenvedélyesen szeretek olvasni, de ha rossz, magyartalan fordítással találkozom, az kifejezetten bosszant. Manapság boldog-boldogtalan műfordítónak képzeli magát egy sima nyelvvizsga nyomán. Pedig ehhez a munkához elsősorban nem idegennyelv-ismeret kell, hanem az anyanyelvet kell mesteri szinten művelni. Állítom, hogy Shakespeare nagyobb szerző lett számunkra Arany János fordításaitól, aki nem mellesleg úgy ültette át magyarra a műveit, hogy nem is tudott helyes kiejtéssel beszélni angolul. Ugyanígy, ha nincs a zseniális Székács Vera és más remek fordítók, Márquez se tudta volna ilyen mértékben megragadni a magyar olvasók szívét.

És mi az, ami még meg tudja ragadni az ön szívét?
Szerencsére sok minden. A jó dalokat, verseket, irodalmi szövegeket, filmeket nem tudom megunni, más ember lennék nélkülük. Az örömöt pedig szeretem megosztani; ez előadóként talán szükségszerű, a közvetlen környezetemnek viszont valószínűleg az agyára megyek. A feleségemnek biztosan, mert állandóan a rácsodálkozásaimat, a felolvasásaimat vagy a kiselőadásaimat kell hallgatnia.

Mégis együtt vannak harminchat éve. Ez kinek az érdeme?
Kizárólag Kriszta állhatatosságának és bölcsességének köszönhető, hogy jól megvagyunk. Ennyi idő alatt minden pár megél szinte elviselhetetlen örömöket és hullámvölgyeket is. Ő már a kezdet kezdetén meglátta, hogy ha egy ilyen vad musztáng hátán akar átlovagolni a prérin, a lehető legerősebben kell a sörényébe kapaszkodnia, mert folyton le akarja majd dobni. 1988-ban ismerkedtünk meg az egyetemen, ő akkor 18 volt, én 20. Őrülten belezúgtam, olyannyira, hogy amikor kiment Spanyolországba gyerekekre vigyázni, egy sikítozó lányokkal teli Bonanza-koncert után, az éjszaka közepén fogtam magam, beültem a bizonytalanul működő tragacsomba, és egyhuzamban levezettem az utat, hogy láthassam. Légkondi nyilván nem volt a kocsiban, meg pénzem sem az autópályadíjra, mellékutakon zötyögtem két napon át, a hátsó ülésen egy még Pesten vett, vizes papírzsepibe csomagolt rózsával, miközben végig üvöltött Willie Nelson zenéje. Onnantól kezdve pedig mintha meg sem álltunk volna. Szó szerint. A rákövetkező nyarat végiginterraileztük, aztán jött felsorolhatatlanul sok utazás: Párizs, London, a holland rokonság, L’Armentera, Barcelona, Pisa, Firenze, Róma sokszor, Rodosz, Korfu, Chicago, Huntington Beach, New Orleans, Bécs, Prága, Hongkong, Szicília, Nápoly, Capri, Međugorje, a Szentföld és persze a teljes Magyarország. Mindezt diákként, később fiatal szülőként, pénz nélkül, kegyelemkenyéren, hálózsákkal, haveroknál, olcsó szállásokon. A huszonötödik évfordulónkra készítettem a fényképekből egy albumot, bele is írtam: „Olyan, mintha mindig utaztunk volna. De mikor készült ez a sok lemez? És vajon mikor született ez a sok gyerek?” És ma már hozzáteszem: mikor nőttek fel? Hogyan lettek ilyen normálisak, okosak, szépek? Ez valószínűleg szintén nem, vagy csak nagyon kevéssé az én érdemem.

Međugorje és a Szentföld hogyan került a sorba?
Felnőtt megtérő vagyok, sok mindent kellett pótolnom. Lelkileg, a munkámban és a környezetemben is.

Mi volt a jel?
Valami keretet már otthonról is hoztam, a mindennapjaink nem, de az ünnepeink hitben teltek. Mégis sokáig azt gondoltam, mindez csak külsőség, üres héj, póz, álomvilág, a házasságra sincs igazán szükség: hamis álarcosbál, sok esetben lesújtó véggel. Az öcsém nászmiséjén – ő gyakorló katolikus lányt vett feleségül – aztán megismertem Farkas Attila atyát, és ez a felfénylő találkozás megváltoztatta az életemet. Elkezdtem hozzá hittanra, bibliaórára járni, először azért, hogy három gyerek után végre beváltsam az ígéretemet, és feleségül vegyem az édesanyjukat, és persze magam miatt is. Farkas atya innentől kezdve a két évvel ezelőtti haláláig mellettem állt, megtanított a Szentírásban lévő szövegeket értőn olvasni, korholt, ha arra volt szükség, és néha dicsért is, ha úgy látta jónak. Se összetörni, se elszállni nem engedett. Isten közbenjárójaként ő ébresztett rá arra is, amit addig csak sejtettem, de ma már bizonyosságként vallom: hogy az élet szent. Ezért számomra csak az lehet művészet, ami a lényegét tekintve szakrális. A direkt üzenetektől tartózkodom, de aki akar, sok egyértelmű utalást felfedezhet a munkámban. Sokféle ember és korosztály jár a koncertjeinkre, és ha jól csináljuk a dolgunkat, valamelyik dalban, mint egy nagy közös imádságban, úgyis összeérünk mindannyian egy kegyelmi pillanatra.

***

Orwelli hatások

Szeptember végén jelenik meg Ákos új lemeze, a Metropolis. A Make Orwell Fiction Again alcímet viselő dupla stúdióalbum olyan sikerdalokat is tartalmaz majd, mint Az utolsó békeév, a Fel a szívekkel, az Ember maradj vagy az azonos című kisjátékfilm főcímdala, a Magunk maradtunk. 
A lemezbemutató koncert december 14-én lesz a Papp László Budapest Sportarénában.