„Nem igazán akartam Magyarországot” – nem kertelt Ukrajnában a Fradi volt edzője

Nem tudja, hogy milyen fogadtatást kap majd hazánkban.

Kaposváron lett profi futballista, 12 évvel később pedig visszatért oda, ahonnan indult. Bőle Lukács közben megjárta többek közt Romániát, itthon pedig a Ferencvárost és a Paksot is – a Mandinernek a sérülések nehezítette karrierjéről beszélt. Interjú.

Tizenkét év után lett ismét a Kaposvár játékosa. Bár a Marcaliban kezdte, majd az MTK utánpótlásában is pallérozódott még a Rákóczi előtt, mondhatni, hogy hazatért?
Igen. Itt indult a felnőtt pályafutásom – válaszolta a Mandinernek a 35 éves Bőle Lukács.
Ráadásul, ha jól láttam, már azelőtt visszaköltözött Kaposvárra, hogy odaigazolt volna.
A futballnak alapvetően nem volt köze ahhoz, hogy Kaposvárra költöztem. Szerettünk volna közelebb lenni a családhoz, a szüleinkhez, a testvérekhez. Szentlőrincen már jeleztem a vezetőség felé, hogy nem szeretnék az idény hátralévő részében maradni, majd ezután a Kaposvár vezetőedzője, Jeney Gyula felhívott. Akkor még az volt a válaszom neki, hogy nem zárkózom el a lehetőségtől, de előbb szeretném tisztességes módon lezárni a szentlőrinci történetet. Sikerült is, felbontottuk a szerződést, utána leültem a kaposvári vezetőséggel tárgyalni. Nagy örömmel jöttem, próbálok segíteni a csapatnak abban, hogy elérjük a céljainkat.

Egy NB I-ből éppen kieső klubtól távozott annak idején, most pedig egy NB III-asba tért vissza. Sok minden változott?
Azóta, hogy elhagytam az egyesületet és a várost, a Kaposvár minden osztályt megjárt. A klub alkalmazottai viszont javarészt megmaradtak, találkoztam ismerős arcokkal, amikor visszatértem.
Bőle Lukács mennyit változott a tizenkét év alatt?
Erre nehéz tudnék válaszolni, kívülről könnyebben meg tudják ítélni. Az biztos, hogy sok tapasztalatot szereztem, amit igyekszem továbbadni a fiataloknak.
Szeretnék példát mutatni: nemcsak a fociban, hanem az életben is.
Ha van kérdés, a rendelkezésükre állok, de úgy látom, ez egy remek társaság, tényleg odateszi magát mindenki, és fejlődik. Nincsenek motivációs problémák.

Az is motiválja, hogy mentorálhat?
Már Szentlőrincen is sok volt a fiatal, kicsit ott is hasonló volt a szerepem. Itt is sokan vannak, és igen, ez is egy szempont, hogy próbáljak nekik olyan példát mutatni, amit testközelből láthatnak, ezáltal próbálom őket motiválni. Mivel sokan felnéznek rám, nem lazíthatok.
Rengeteg minden történt a karrierjében, például Kaposvárról Romániába igazolt a Politehnica Iasi csapatába. Ha azt nézzük, hogy ott mennyi időt tudott játszani sérülésmentesen, illetve milyen szinten és statisztikákkal, kijelenthetjük, hogy az volt pályafutása legsikeresebb időszaka?
Igen, mondhatjuk. Jól sikerült az az időszak, főleg az utolsó évem, utána jöttem a Fradiba. A sérülések végigkísérték a pályafutásomat. Ezt tudomásul vettem, elfogadtam. Próbáltam, próbálok tenni ellene, megelőzni ezeket, de az egész egy folyamatos tanulás: magamról, a testemről, és hogy mi kell a jó teljesítményhez.
Ha most kezdődne a karrierem, ezekkel a tapasztalatokkal valószínűleg elkerültek volna a sérülések és még sikeresebb lennék.
Itthon is voltak azért jobb időszakok, de valami mindig közbejött, ami megakasztotta a mutatványt.
Ha jól értem, akkor magát is okolja azért, hogy ennyit volt sérült?
Mindig profi volt a hozzáállásom, odafigyeltem arra, mit eszek, mennyit pihenek, alkalmaztam prevenciót. De ahogy említettem, ez egy tanulási folyamat, és nekem nem volt olyanban részem, mint a mai akadémistáknak, akiknek mindent elmondanak a szakemberek. Kicsit későn kerültem a profi közegbe, huszonnégy évesen igazoltam Romániába, és bár előtte is szerepeltem a felnőttek között, volt múltam, valójában mégis akkor lettem stabil első osztályú játékos. Pedig a huszonnégy-huszonöt évesre már nem mondják, hogy fiatal.
Annak, aki húsz-huszonegy éves korára lesz meghatározó futballista az NB I-ben, több a lehetősége. Nekem kicsit későn indult be a karrierem, ezáltal nem biztos, hogy befutotta azt az ívet, ami benne volt.
De ezt leszámítva elégedett vagyok és büszke arra, amit elértem. Egy labdarúgó pályafutása folyamatos döntések sorozata, és nem lehet mindig tudni, ezek közül melyik volt jó vagy éppen rossz.
Ha igazak voltak a hírek, Romániából több együttes is vitte volna.
Az utolsó évem nagyon jól sikerült kint, úgyhogy több helyen szóba jött a nevem, a menedzserem török és orosz első osztályú csapatokkal is tárgyalt. Aztán jött a Fradi ajánlata. Előtte én még nem játszottam olyan komoly klubban, mint a Ferencváros, vagy az említett országok csapatai. Fontos szempont volt, hogy akkor lett várandós a feleségem az ikerlányaimmal, úgyhogy stabilabb, otthonosabb közeget szerettünk volna, így nagyon örültem az FTC megkeresésének, mert az azt jelentette, hogy haza tudtunk jönni.
Az igaz, hogy felmerült a honosítása is a román válogatottba?
Igen, mert az egyik felkészülési mérkőzésen kint volt a szövetségi kapitány, és felvetette, mi lenne, ha román válogatott lennék, mert nagyon tetszett neki a játékom.
Ehhez öt év folyamatos kint tartózkodás kellett volna, de az volt a harmadik évem ott, úgyhogy még nem volt aktuális. Később a Fradiból még visszamehettem volna a Craiovába hosszú távú szerződéssel, de nem szerettem volna visszatérni, maradtam inkább itthon.
Az mennyire fáj, hogy a magyar nemzeti csapatba nem hívták be?
Bő keretben voltam egyszer, ami azt jelentette, ha történik valami az egyik játékossal, akkor engem hívtak volna be helyette. De megmondom őszintén, mivel nem tudtam stabil teljesítményt nyújtani hosszú távon, nem is számítottam rá. A ferencvárosi időszakom is rögtön sérüléssel és operációval indult, kiesett majdnem az egész idény. A másodikban már többet játszottam Rebrovnál, de nem szélsőként, hanem nyolcasként. Nem volt bennem olyan elvárás, hogy engem meg kell hívni a válogatottba. Ez így alakult.
Ha már Szerhij Rebrov. Milyen volt a közös munka az FTC egyik legsikeresebb szakvezetőjével?
Jó!
A legjobb edző, akivel vala együtt dolgoztam.
Mondom ezt úgy, hogy nem tekintett rám alapemberként. Mindig nagyon profin állt hozzá az edzésekhez, számszerű adatokkal értékelte ki a meccseket. Nem vitt bele annyi érzelmet, kicsit távolságtartó volt, de ezáltal objektív tudott maradni, mindennek meg is lett az eredménye. Sokat tanultam tőle.
Ezt is ajánljuk a témában

Nem tudja, hogy milyen fogadtatást kap majd hazánkban.

Ahogy már említette, a ferencvárosi pályafutását (is) meghatározták a sérülések. Azért jó szívvel gondol vissza arra az időszakra?
Minden állomáshelyemen megvoltak a szép és a kevésbé szép emlékek.
Összességében örülök, hogy részese lehettem az akkori csapatnak, tényleg hálás vagyok, hogy fradista lehettem.
Voltak ott is hullámhegyek meg -völgyek, de próbáltam mindenből tanulni.
A végén már elment kölcsönbe a ZTE-hez, ezt követően volt egy idénye a Honvédban, majd Pakson kötött ki. Románia után talán ott fordult elő először, hogy megint végig tudott játszani egy teljes évadot.
Ott volt egy olyan szezonom, amikor a bajnokságban huszonnyolc meccsen léptem pályára, előtte valóban csak Romániában volt ehhez hasonló. Az az idény kifejezetten jól sikerült. Előbb szélső voltam, majd amikor Bognár György visszatért, balhátvédet játszottam. Elég jók lettek a statisztikáim a végére.
Ezt is ajánljuk a témában

Ilyet még soha nem élt át.

Nemrég Rebrovot jellemezte, élek a gyanúperrel, hogy Bognár az ő szöges ellentettje…
Pakson nagyon speciális a légkör és a futballfelfogás. Amennyire távol állt ez tőlem előtte, annyira közel került a szívemhez, egyszerűen megszereti az ember, amikor ott van.
Nem bonyolítják túl a dolgokat: megvan a meló része, aztán kicsit kiengedhet a csapat. Mondjuk minden csütörtökön, amikor ki sem kell menni a pályára edzeni, csak kaja van meg masszás.
Gyuri ezt nagyon jól csinálja. Nem tesz terhet a játékosokra, próbálja mindenkiből kihozni a maximumot. A stáb közben odafigyel az edzések minőségére, hogy ne csalja el senki. Fel vannak készítve a srácok arra, ami a pályán történik. Ha úgy van, bátran le kell támadni vagy éppen felrúgni majd megszerezni a második labdákat. Ez is egy jó felfogás, ráadásul magyar szinten remek keret van hozzá.
Ahogy nézem, annyira sok meccset nem játszott Szentlőrincen. Szintén a sérülések?
Az első idényben tényleg sokat voltam sérült, úgyhogy a másodikra már megbeszéltük a vezetőedzővel és a tulajdonossal is: annyi terhelést kapok csak, hogy egészséges tudjak maradni, és segíthessem a csapatot. Így redukáltuk az edzések számát, és a meccseket sem kellett végig játszanom. Az volt a cél, hogy inkább kevesebbet játsszak, de kitoltuk az egész évadra, hogy élvezzem a játékot, ne csak nézzem a meccseket. Ennek lett az a vége, hogy jeleztem, nem szeretném így folytatni. Ráadásul akkor már ingáztam Kaposvárról, ami ennyi idősen, családosként már megterhelő. Ezért döntöttem úgy, hogy befejezem Szentlőrincen, bár akkor még nem tudtam, mit hoz a jövő.
A visszavonulás is benne volt a pakliban?
Megfordult a fejemben, sőt úgy voltam vele, hogy Kaposváron kívül máshová nem hiszem, hogy elmennék játszani.
Ingázni már nem akartam, az elég volt Dunaharasztiból Paksra, majd Mezőkövesdre, aztán Kaposvárról Szentlőrincre. Fejben és fizikailag is éreztem, hogy nekem erre már nincs szükségem. De nem volt cél abbahagyni a focit, mert érzek még magamban motivációt és annyi minőséget, hogy tudjak segíteni. Nagyon örültem, hogy megkerestek.
Mik a célok Kaposváron?
Arra a párharcra nehéz tervezni, bárhogy sikerülhet, szerencse is kell hozzá. Nem lesz egyszerű, de mindenki nagyon elszánt – nekem is az a célom, hogy hozzásegítsem ehhez a csapatot.
A civil életét közben már tervezi?
Olyannyira, hogyha a Kaposvár nem keres meg, vagy én nem fogadom el az ajánlatot, akkor most arról beszélgetnénk, hogy mit csinálok a civil életben. De ez még a jövő zenéje, most ezekről a terveimről nem is beszélnék, mert szeretném a Kaposvárt hozzásegíteni a tervei eléréséhez.
Nyitókép: MTI/MTVA/Czeglédi Zsolt