„Szeretnék újra Tottikat látni a pályán, hiányoznak a karizmatikus figurák” – Vincze Ottó a Mandinernek

Szoboszlai Dominik a Marseille ellen szerzett Bajnokok Ligája-gólját követően úgy fogalmazott, elvégezte a házi feladatot, részben ezért tudta, hogyan és hova kell lőni a szabadrúgást. A pályafutása csúcsán lévő Vincze Ottónak mekkora segítséget jelentett volna az a technológiai és szakmai háttér, amely a mai futball nélkülözhetetlen része lett?

Ha globálisan nézzük, akkor nem csak azzal fejlődik a sportág, hogy a játékosok a mindenkori elvárásoknak vagy tendenciáknak megfelelően vannak felkészítve – akár motorikusan vagy kognitív oldalról –, hanem olyan speciális területek is bejöttek amolyan mankóként, mint például az elemzés, a különböző információk, adatok, statisztikák megfelelő felhasználása. Ezek a mi időnkben nagyon minimálisan vagy egyáltalán nem álltak rendelkezésre, tehát óriási a kontraszt. 

Mi inkább tehetség alapú labdarúgást űztünk: kevesebb volt benne a tudatosság és sokkal több az ösztön. Ezzel szemben manapság minden előre megtervezett módon történik a pályán, miközben sokkal kevesebb az improvizáció, az olyan ad hoc helyzet, szituáció, amely a foci DNS-éből adódóan előfordulhatna. Az elvárások, a rendszer miatt van mindez, a szakemberek biztosra akarnak menni, minimalizálni a hibázás lehetőségét.

Szoboszlai Dominik nyilván arra gondolt, hogy jól feltérképezték az ellenfelet, amely a szabadrúgásnál nem fektetett le embert a sorfal mögé. Azt egyébként a mai napig furcsának találom, hogy egy játékos hajlandó lefeküdni a sorfal mögé és hátat fordítani a labdának – ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Dominik remekül felismerte a szituációt, a végrehajtást pedig a rugótechnikájának köszönheti, amely nemzetközi viszonylatban is a legjobbak közé tartozik.

Azért ön sem panaszkodhat. Néhány hónappal ezelőtt a félpályáról lőtt a kapuba a Győr-Moson-Sopron vármegye III. osztályában szereplő Bágyogszovát játékosaként, mindezt 51 évesen. Hogy csinálja?

Nálam a foci egy amolyan képzeletbeli ügy: elképzelek bizonyos helyzetek, ezekből merítek inspirációt. Noha globalizálódik futball is, de ettől függetlenül megmaradtak azok a népi, nemzeti jellegei, amelyek mégiscsak elkülönítik egymástól a különböző nemzetek labdarúgását. 

Ami pedig az említett gólomat illeti, szerencsés vagyok, hogy a játékról alkotott vízióm időnként fizikailag, képileg is megjelenik, pedig sokszor kritizáltak az aktív pályafutásom amiatt, hogy csak szórakozom. Nem szórakoztam, kevesen voltak, akik nálam komolyabban vették a labdarúgást, ami az életem, szenvedélyem volt és tulajdonképpen ma is az. Amíg élek, ez valószínűleg így marad. Inkább arról volt szó, hogy nekem egyszerűen olyan megoldások jutottak eszembe a pillanat tört része alatt, amik másnak nem. És ha hagyták az ellenfelek, én pedig úgy éreztem, mértem fel, hogy technikailag meg tudom valósítani, akkor miért ne próbáltam meg volna? Lehet, hogy ez sokak tetszését nem nyerte el.

Szöllősi György Futbólia visszahódítása című könyvének bemutatóján arról beszélt, hogy bár a feltételek teljesen mások voltak régebben, mégis többen eljutottak önök közül a világ élvonalába tartozó német bajnokságba, a Bundesligába. Hogy is van ez akkor?

Furcsa, mert egy kicsit olyan érzése van ilyenkor az embernek, hogy meg kell védeni valamit. Például a mi focinkat, azt az időszakot, amely könnyen feledésbe merült, miután a válogatottal nem értünk el komolyabb eredményt. Ez egyébként valóban így van, igaz, tulajdonképpen egy objektív kijelentés. Az ugyanakkor tény, és nem lehet elvenni a mi generációnktól sem, hogy az egyéni képességeink, a tehetségünk révén sokan eljutottunk különböző helyekre és külföldi bajnokságokba. Ezeket nem a véletlennek köszönhettük. Az már más kérdés – és nyilván nem szeretnék senkire mutogatni –, hogy ezekkel a lehetőségekkel mennyire és mennyien éltek, mit profitált belőle a mindenkori magyar labdarúgás és társadalom.

Lehet, hogy furcsán hangzik az én számból, de nekem a Sebők Vili például nagyon jó barátom, együtt nőttünk fel. Több évig játszott a Bundesligában, sőt még győztes gólt is rúgott a Bayern München ellen. Mégis, ha a neve szóba kerül, akkor nem feltétlenül pozitív értelemben beszélnek róla, pedig több mint ötvenszeres válogatott, ráadásul egy olyan korszakban érte mindezt el, amikor nem volt ennyi mérkőzés, versenysorozat, Nemzetek Ligája. De nem csak a németeknél szerepelt, hanem az angoloknál is, a másodosztályban. Ezeket nem adták neki csakúgy oda, teljesítenie kellett hozzá. Akkor is úgy volt, hogy ha kétszer-háromszor gyengébben játszott valaki ezekben a ligákban, abban a pillanatban félretették és hoztak a helyére tíz másikat. De Vili csak egy volt a sok magyar közül akkoriban. Szeretném megvédeni azt az időszakot, mert igenis voltak tehetségeink. Valószínűleg más hiányzott inkább: a tudatosság, és amiket Szoboszlai Dominik szabadrúgása kapcsán már említettem. 

Összességében kicsit sajnálom is magunkat, hiszen sokkal több volt bennünk, bennem – ezt ennyi idősen már sokkal tisztábban látom, értékelem.

Tele vagyunk univerzális futballistákkal, de egyre kevesebb a csibész, a spíler. Ezzel egyetért?

Szerintem a mai labdarúgásban is jelen vannak az ilyen típusú játékosok, csak más formában. Manapság inkább mindenki egységben, taktikában, stratégiában gondolkodik, amelyben az egyén háttérbe szorul. Arról van szó, hogy ki mennyire képes a saját egóját, tehetségét a csapat, az elvárások alá rendelni. Itt megint csak Szoboszlai Dominikot hoznám fel példaként, vagy az alapvetően szélső, támadó felfogású, a válogatottban alapembernek számító Sallai Rolandot, aki az Atlético Madrid ellen jobb hátvédként adott gólpasszt a BL-ben és hétről hétre magas színvonalon teljesít egy európai viszonylatban is nagy klubban, a Galatasarayban. Sallainak egyébként minden adottsága megvan ahhoz, hogy ott tudjon a legjobban teljesíteni, ahol éppen számítanak. A legnagyobb elismerés számára mégsem az, amikor balszélsőként játszik, annál ugyanis sokkal többet jelent, hogy jobbhátvédként is teljes értékű labdarúgóként számítanak rá a Galatában. Gondoljunk csak bele, ha Roli nem tudná ezt a szintet megugrani, akkor a törökök hány jobbhátvédet vihetnének oda, mert megvan hozzá az erőforrásuk. De elfogadják, tudják, hogy lehet benne bízni, elégedettek vele. Ugyanez a helyzet Dominikkal is, aki az ősz folyamán jobboldali védőként is szerepelt – nem is akárhogyan.

Ettől függetlenül igaza van, én is hiányolom a karizmatikus figurákat a fociból, de alapvetően a mai világból is. El kell fogadni, hogy nem ebbe az irányba megyünk. Magyarországon szerintem alapvetően sportrajongók az emberek, de a hozzáállás zsenifókuszú. Tehát az a megközelítés sokszor, hogy akkor jó valaki, ha nagyon magas szinten teljesít, világklasszis abban, amit csinál. Most itt van a Dominik a fociban, de vízilabdában is voltak ilyenek korábban, a Kásás Tomi meg a szegény néhai Benedek Tibi, és ide sorolom a feleségemet kézilabdában, Görbicz Anitát még jó sok magyar sportolóval egyetemben. A zsenikre vágyunk, várunk és így talán nehezebben fogadjuk el, ha nem jönnek és nem róluk szól a történet.

Ami pedig engem illet, szeretnék újra Tottikat látni a pályán. Akinek olyan dolgok jutnak az eszébe, ami mondjuk a másik 18-20 játékosnak nem, és képesek technikailag kivitelezni ezeket. Mert valljuk be őszintén, az érzelmek és a feszültség székhez ragaszt minket, de a Totti-féle megoldások láttán nagyon magasra fel tudunk ugrani belőle.

Az angol Bournemouthba szerződő Tóth Alex például ilyen típusú középpályás lehet. A mai fiatalok közül lát hozzá hasonlót, esetleg olyat, aki mondjuk szeretett klubjában, a Ferencvárosban tudna kibontakozni?

Ha egy évvel ezelőtt beszélünk, akkor Tóth Alexről sem mondtam volna ezt. A tehetség azonban ilyen: utat tör magának, kihasználja a lehetőséget. Ott van az ellenpélda, Varga Barnabás esete is, akiről nem gondoltuk volna 2020-ban, amikor Tamási Zsolték áthozták Ausztriából Magyarországra, hogy ilyen karriert fog befutni. Az első edzőmeccsén, Gyirmóton én annyit láttam belőle, hogy a labdát megtartja és jól lefelelgeti. Fantasztikusan alakult a pályafutása az elmúlt években, hálásak lehetünk a sorsnak, hogy odaadta őt nekünk, és élvezhetjük mindazt, amit a pályán nyújt.

Szívesen osztja meg a gondolatait és beszél a tapasztalatairól. Ez minek köszönhető?

Az ember állandóan fejlődik, én is. Mindenkinek el kell jutnia oda, hogy tudjon a fiatalabbaknak segíteni. Azoknak, akik a pályájuk elején vannak még. Ha szeretnének abba az utcába bemenni, ahonnan mi már rég kijöttünk, akkor a pozitív és negatív tapasztalatokat is meg kell osztani velük. Ha képesek értelmezni és értékelni az adott pillanatot, akkor meg fogják találni azt is, miként lehet továbblépni abból a helyzetből. Sokszor mégis torzulnak a súlypontok, a fiatalok nagyon előre szaladnak, és ott látják magukat, ahol még nincsenek, vagy messze állnak tőle. A közeg, a család, a külső hatások ezekre ráadásul rátesznek még egy lapáttal. 

Én megértettem, miről szólnak a különböző életszakaszok. Az életem első részében például rengeteget kaptam a sorstól, köztük tehetséget. Minden nap próbálom lerendezni magamban, hogy maximálisan kihasználtam-e ezt. Majd abbahagytam a focit, és rengeteg feladat talált meg ezután, amiért hálás vagyok. Sok felkérést kaptam a társadalmi felelősségvállalás jegyében: említhetném 

• a látogatásokat az Erzsébet-táborokban, 
• az EON családi focinagykövet-pozíciót, de 
• vezettem akadémiát is. 

Tehetségeket kutattam, gondoztam, de lassan 52 évesen jutottam el nagyjából oda, hogy kicsit szeretnék élni is, minél több időt tölteni a családommal. Nekem ők jelentik a közösség legszűkebb keresztmetszetét, a biztos pontot ebben a rohanó világban, amikor mindenki stresszel, miközben ismerősök, barátok egyre kevesebbszer találkoznak.

Érdekes az is, amit a politika és a labdarúgás kapcsolatáról mondott egy kerekasztal-beszélgetés során.

Arról beszéltem, hogy az elmúlt 15 évben a politikának volt lehetősége tenni a sportért, és tett is érte. A kilencvenes-kétezres évekhez képest teljesen más most a helyzet, és én mint sportszerető, egykor a sportból élő ember úgy vagyok vele, hogy hálás vagyok ezért. Köszönjük szépen a mindenkori politikának! Becsüljük meg azt, hogy másfél évtizeddel ezelőtt úgy döntöttek, nem nem hagyják a sportot abban a nagyon mély gödörben, amelyben 2010 előtt volt.