Írország összetörte a világbajnokságról szőtt álmainkat – pedig ezt megérdemeltük volna!

Kohán Gergely és Nagy Péter írása a Mandiner-hetilapban

„Miért nem rúgod picsán azt a labdát?!” – hogy ez végül kicsúszott-e a számon, arra már nem emlékszem. Minden olyan ködös: Troy Parrott mindent eldöntő gólja, Lukács Dániel vezető találata, az ünneplő írek, a lógó orrú magyarok, a mérkőzés nagy része. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy amikor Írország a 96. percben szertefoszlatta a világbajnokságról szőtt álmainkat, megfagyott a levegő a stadionban. A vendégszurkolók tomboltak (ezt is csak a közösségi médiát elárasztó videókból tudom), nekem mégis úgy érződött abban a pillanatban a helyszínen, hogy síri csend honol a több mint 60 ezer férőhelyes Puskás Arénában. 

A sportban menny és pokol között sokszor hajszálvékony a határvonal, és mi ezúttal a rossz oldalra kerültünk. A pesszimistábbak már mondják is, hogy „megint”, de ez tényszerűleg sem igaz: 2015-ben a norvégok elleni Európa-bajnoki pótselejtezőn nekünk jött ki jobban a lépés; 2020 novemberében Izland ellen ugyancsak nekünk kedvezett a végjáték – akkor Loïc Nego a 88. percben egyenlített, Szoboszlai Dominik pedig első válogatottbeli akciógóljával a 92. percben lőtte ki nemzeti tizenegyünket a kontinensviadalra. A mostani alkalommal a legeslegvégén zúzták össze világbajnoki ábrándjainkat – alighanem erre mondják, hogy egyszer fent, egyszer lent… 

Fáj, hogyne fájna, hiszen sorozatban tizedszer maradunk le a földkerekség egyik, ha nem a legnagyobb sportversenyéről. 

A fiatalok most megtapasztalhatták, mit éltünk át huszonnyolc éve. Persze a kettő nem ugyanaz, de attól még ugyanolyan eksztázist vagy traumát tud okozni. Történt ugyanis, hogy az 1996–1997-es kiírásban nemzeti együttesünk a selejtezőcsoportja második helyén végzett, mégpedig drámai körülmények között, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Az utolsó forduló előtt a már biztos vb-részt­vevő Norvégiának 20, Magyarországnak 11, Finnországnak 10, Svájcnak 7, Azerbajdzsánnak pedig 3 pontja volt. A feladat tehát adva volt a helsinki meccs előtt mindkét együttesnek: a finneknek csak a győzelem volt elfogadható eredmény, míg Csank János fiai már egy döntetlennel is versenyben maradtak. Szakadt az eső, csúszkáltak a játékosok, vezettek az északiak – a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg, egészen a 92. percig. Már mindenki a hármas sípszót várta, amikor szöglethez jutottunk. A sarokrúgást követően Keresztúri András, Halmai Gábor és Sebők Vilmos érintésével haladt a labda. Sami Hyypiä közben kétségbeesetten menteni akart, de az elcsúszó Orosz Ferencet találta el, akiről a finn kapu felé pattant a játékszer. Sami Mahlio megpróbálta kivágni, de pont az előtte bukdácsoló Tepi Moilanen kapust kapta telibe, akinek a hátáról a gólvonal mögé vánszorgott a bőrgolyó. Elképesztő jelenetek, így lett meg a hőn áhított iksz! Majd jöttek a következő körben a jugoszlávok, és úgy a helyünkre tettek, hogy azóta is azt emlegetjük: déli szomszédaink a budapesti odavágón 7-1-re, a belgrádi visszavágón 5-0-ra, összesítésben 12-1-re ütötték ki legjobbjainkat.