Szem nem maradt szárazon: szívszorító üzenetet kapott a történelmi győzelem után a sikeredző

Osztoztak Luis Enrique fájdalmában a francia szurkolók.

2015. november 12-én adta fel a rák elleni harcot a válogatott kapus szervezete. Fülöp Márton gyászoló szülei azóta is mindennap próbálnak úgy élni, hogy fiuk föntről is büszke legyen rájuk.

Éppen tíz éve, 2015. november 12-én hunyt el a magyar labdarúgó-válogatott kapusa, Fülöp Márton. A kiváló sportolónál, aki pályafutása során a Coventryben, a Sunderlandben, a Leicesterben, a Manchester Cityben és az Ipswich Townban is védett, 2013 júniusában diagnosztizáltak egy ritka, rosszindulatú rákbetegséget, s bár a műtétek és a sugárkezelések után egy ideig úgy tűnt, rendbe jön, később újabb daganatot találtak nála. Megviselt szervezete végül 32 éves korában adta fel a küzdelmet – éppen aznap, amikor a norvégiai Eb-pótselejtezőn Kleinheisler László góljával emlékezetes, 1–0-s győzelmet aratott a válogatott, amely így később az Európa-bajnokságra is kijutott. Mindenki Fülöp Marcija ekkor már odafentről segítette társait.

A szomorú évforduló apropóján a Nemzeti Sport szívszorító interjút készített Fülöp Márton szüleivel. Édesanyja, Fülöpné Benjamin Gabriella úgy fogalmazott, hiába telt el egy évtized, a helyzet nemhogy jobb lenne,
sőt, azt érzem, egyre rosszabb. Mert eleinte elhitettem magammal, hogy Marcikám Angliában van, Görögországban véd, hiszen külföldön élt évekig, megszokott volt, hogy nincs itthon. Ezért hiába tudta az agyam, hogy butaságot gondol, a szívem el akarta hinni. De olyan nincs, hogy tíz évig nem jön haza, nem hív, hiszen mindennap beszéltünk: ma már nem tudom elhinni magamnak, hogy csak nincs itthon.”

Hozzátette, a november ilyen szempontból a legkegyetlenebb. „A karácsony, Marci születésnapja, anyák napja, gyereknap, ezek sem könnyűek, de a november… Halottak napja, Márton-nap, és a tizenkettedike. Már nagyon beteg volt, amikor megkérdezte: anya, itt halok meg, Németországban? Sosem sétálhatom körbe az Eiffel-tornyot? Azóta, ha bárki mondja, Párizsba megy, megkérem, hogy a fiam emlékére sétálja körbe… Hazahoztuk, a Kék Golyó utcában felváltva maradtunk vele éjszakára. Aznap este Feri készült indulni, ma sem tudom, miért, megkértem: ne menj haza!
Hajnali négy körül Marcika szólt, szerezzek olyan infúziót, amilyet előző este kapott, az segített lélegezni. Kértem a nővért, aki lerázott, ilyet csak orvos engedélyezhet, de ő alszik, nem ébreszti fel. Felébresszem én, kérdeztem, amennyire kedvesen azt egy, a haldokló fia mellett reszkető anya kérdezheti. Bekötötték az infúziót, Marci kacsintott rám, és a hüvelykujját mutatva köszönte meg. Azt hittem, alszik újra, amikor megszólalt: Anyu! Anyu… Meghalok. Tiltakoztam, hogy mondhatsz ilyet, de már nem hallotta, azt hiszem. Többé nem reagált.”
A gyászoló édesapa szerint a csapattársak azóta is rengeteget segítenek, ők pedig igyekeznek úgy élni, hogy „ha lát minket a kisfiunk, büszke legyen ránk.
Olvastuk a PSG-edző Luis Enrique szavait az elvesztett kislányáról: a kesergés helyett tudta azt mondani, köszönjük azt a csodás kilenc évet, amelyet együtt tölthettünk. Igen, mi is köszönjük azt a harminckét gyönyörű évet, míg Marcikánk szülei lehettünk.”
Ezt is ajánljuk a témában

Osztoztak Luis Enrique fájdalmában a francia szurkolók.

(Nyitókép: MTI/EPA/Pontus Lundahl)