„Itt tényleg bármi megtörténhet, én már csak tudom, mert én tényleg az aljáról jöttem” – Szappanos Péter a Mandinernek

A Magyar Kupa-címvédés után az újabb bajnoki dobogót is bebiztosították, előbbit ráadásul ismét a Ferencváros ellen – most már tényleg muszáj megkérdezni, mi a titkos recept? 

Pakson szerencsére elég kivételes helyzetben vagyunk: nagyon jó az öltöző, rengeteg mindent kizárunk. Ez nem véletlen, mert az egész klub úgy van felépítve, hogy megbecsüljük a régi értékeket és bizonyos alapfelfogásokat – ahogy a futballban, úgy az életben is. Éppen ezért a játékosok is úgy vannak összeválogatva, hogy mindenki ezeket az értékeket képviselje, ezek tartják össze és védik ezt a közösséget. Nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha a magas lóról beszélnék, de amit itt, Pakson tapasztaltam és tapasztalok, az sok szempontból tényleg egyedülálló itthon. 

Gondolom, így aztán végképp nem bánja, ahogyan ez az idénye alakult végül, a kurta-furcsa januári kölcsönbeadásával együtt is.

Egyáltalán nem bántam meg. Már amikor hazajöttem, azt is úgy éltem meg, hogy ebből a felemás helyzetből sikerült kihoznunk a maximumot a Pakssal. A nemzetközi szabályok értelmében más csapathoz nem is mehettem volna kölcsönbe, csak a Pakshoz vissza, ahhoz viszont a klubra volt szükség elsődlegesen, hogy amikor hirtelen dönteni kellett, ők újra megadták nekem a lehetőséget és a bizalmat. Tehát ez már eleve nagy pozitívum volt, de egy ilyen idény után meg végképp azt tudom mondani, hogy szerintem mindenki jól járt, a klub is és én is – örülök, hogy végül ismét sikerült meghálálnom a bizalmukat és a jóindulatukat. Azt hiszem, 

Sosem fordult még elő a karrierem során, hogy ilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra adtak volna kölcsön – most már ezt is átéltem, de összességében örülök, hogy végül a lehető legjobban alakultak a dolgok. 

Egy kicsit meséljen már a szaúdi életről. Azt látjuk, halljuk, hogy milyen világsztárok igazolnak oda milyen eszement összegekért, már az ottani bajnokikat is lehet követni a televízióban, de hogyan kell elképzelni például a mindennapokat? 

Én a magam részéről csak pozitívumokat tudok mondani. Nagyon szerettünk ott élni a családdal, a helyiek rendkívül barátságosak, főleg a külföldiekkel. Segítőkészek mindenben, nagy hangsúlyt fektetnek a pályán kívüli részletekre is, például az étkezésre, kávézásra, ilyesmi. Mondhatjuk, hogy teljesen hétköznapi életet éltünk egy viszonylag frekventáltabb városban, cserébe annyit kellett bevállalnom, hogy az edzésekre napi háromszáz kilométert ingáztam a család miatt. De semmiféle hátrányt nem szenvedtem emiatt sem, mert otthon viszont száz százalékig a pihenésen volt a hangsúly. Úgy kell egyébként elképzelni, hogy a külföldiek ott külön lakóközösségekben élnek, és ezekben a kis egységekben mindenféle szolgáltatás megtalálható. Ráadásul tengerparti városban laktunk, saját partszakasszal, szóval kicsit úgy lehetett felfogni, mintha egy jó hosszú nyaralás lett volna, csak közben arra kellett fókuszálni, hogy friss maradj és készen állj az edzésekre, mérkőzésekre. De nyugodtan mondhatom, hogy nagyon élveztük mindannyian. 

Szakmailag? Elvégre nem sok magyar kapus mondhatja el magáról, hogy Cristiano Ronaldo-, Roberto Firmino-, Sadio Mané-kaliberű csatárok jönnek vele szembe jóformán hétről hétre… 

Igazából egy nagyon jó értékmérő volt. A mindenki által ismert sztárjátékosok csak az egyik része a történetnek, de mellettük az egész bajnokságot csupa olyan klasszis alkotta, akiről – ha nincs nagyon mély lexikális tudásod – nem is gondolnád, milyen szinten fociztak a pályafutásuk során. Nekünk is volt, hogy csak az aktuális mérkőzésünk előtti ellenfélelemzés során esett le, hogy hopp, a középpályásuk például lehúzott három évet a Watfordban, vagy a védőjük a Southamptonban.

Nyilván emiatt is az egész bajnokságra az a jellemző, hogy az együttesek jóval hamarabb kihasználnak egy-egy csapat- vagy egyéni hibát, emellett a lövéspontosság, a helyzetkihasználás is nagyobb százalékban érvényesül. Szóval összességében jó kis kihívás volt, meg hát foglalkoztatva is voltam rendesen. Amikor eljöttem, az élen álltam például ligaszinten a védések számában. Ez persze nem független attól, hogy statisztikailag egyáltalán nem néztünk ki jól, rengeteg lövést meg gólt kaptunk, bár így legalább nem unatkoztam… Amit nehezebb volt megemészteni, az a sikertelenség: belekerültünk egy olyan negatív spirálba, aminek nyomán a tabella aljára kerültünk – ezt próbálta meg ugye orvosolni a klubvezetés azokkal az idény közbeni játékosigazolásokkal, aminek nyomán végül az ottani légióskorlátozás miatt engem is kölcsönbe kellett adniuk. 

Ha már említette: amikor egy negatív ligarekordnak számító 9–0-s verésbe néz bele a csapattal, azt hogyan kezeli a helyén kapusszemmel?

A megfelelő hozzáállással kell a helyén kezelni: a futballban ilyesmi előfordul. Minden évben van egy-egy kiugróan nagy verés máshol is – hadd ne mondjam, hogy a Barca is kapott már nyolcat a BL-ben, vagy a brazilok hetet világbajnokságon –, ez tehát benne van a sportban. 

amit a végeredmény mellett a többi szám is alátámasztott: úgy kaptunk kilencet, hogy az ellenfél összesen harminchat lövéssel próbálkozott, ebből huszonnyolc a tizenhatoson belülről érkezett… Hiába volt még így is vagy nyolc védésem, egyszerűen azt éreztem, ha itt játszunk még tíz percet, simán kapok még kettőt. A futball értelemszerűen csapatjáték, és ha ennyire szétesik a csapat, abból ez sül ki. Főleg, ha az ellenfeled történetesen a bajnokság egyik legjobb csapata, elképesztő játékosokkal, akiknek meg minden ült – nem a bizonyítványt akarom magyarázni, mert azt felesleges lenne, de egy ponton ilyenkor már nem tudsz mit csinálni.    

Itthon az előző három mérkőzése is meglehetősen rapszodikusra sikerült: előbb az FTC elleni bajnokin csak a kispadon ült, majd a kupadöntő 120 perce és a tizenegyesrúgások után hőssé vált, míg legutóbb, Debrecenben piros lapot kapott.

Az elsőnek igazából emberi oldala volt inkább. A kapustársamnak, Kovácsik Ádámnak nagyon sokat köszönhetett a csapat, hogy eljutottunk egészen a kupadöntőig, hiszen az odáig tartó úton ő védett, de a vezetőedzőnk, Bognár György úgy döntött, a fináléban mégis inkább én álljak a kapuban – így Ádi kvázi megkapta cserében a bajnoki rangadót. Ezt teljesen normálisan kezeltük, és jó előre megbeszéltük, hogy mindketten fel tudjunk készülni az adott meccsre. Kapusoknál nagyon fontos ugyanis, hogy tudják, a soron következő mérkőzésre miként készüljenek: ez nem egy mezőnyjátékos-poszt, amelynél el lehet sütni az örök közhelyet, hogy „ugyanúgy készüljél minden egyes meccsre”, nálunk ez egész egyszerűen nem így működik. 

A kupadöntő?

Az a százhúsz perc viszont ízig-vérig küzdelem volt: akadt ott minden, mint a búcsúban, még ha kicsit szolidabb helyzetszámmal is, mint a két csapat korábbi összecsapásain. Pontosabban, ez a kupadöntő inkább az azt megelőző bajnoki rangadóra hasonlított, kevesebb helyzettel és nagyobb hangsúllyal a pontrúgásokra, ami nekünk amúgy is kedvelt stílusunk. Aztán hogy a vezetés megszerzése után próbálod megőrizni a kiharcolt előnyt, szerintem természetes, így nyilván több terület nyílt a Fradi előtt, még ha ez nem is mutatkozott meg óriási ziccerekben – a végjáték meg már történelem.  

A Debrecen elleni piros lapja?

Ugye annak a mérkőzésnek már úgy mentünk neki, hogy tudtuk, egy döntetlennel bebiztosítjuk a bajnoki dobogót. A kiállításomról csak annyit, örülök, hogy nem lett következménye: nem esett össze a csapat, és nem kaptunk belőle gólt. Ez volt felnőttpályafutásom első piros lapja – ha ötszáz meccsenként egyszer kiállítanak, én azt aláírom… 

Ha azt nézzük, hogy kupagyőzelem, Európa Liga-indulás, bajnoki bronzérem az idei összmérlege, akkor megint egy nagyon sikeres idényt zárt a Paks.

Én is így gondolom, ez az idény is egyértelmű sikerként könyvelhető el, főleg hogy a tavalyi után mindenki előre károgott, hogy idén mennyivel nehezebb dolgunk lesz majd… A tavaszunk szerencsére elég jól sikerült, és ha ősszel egy kicsit szerencsésebb a társaság, s egy-két nyerhető meccset még behúz pluszban – de akár mondhatnám tavaszról a Fradi, ZTE, Puskás elleni meccseket is –, akkor lehet, még közelebb is kerülhettünk volna a tűzhöz. De félreértés ne essék, így sincs bennünk semmi szomorúság: megvédtük a Magyar Kupát, ráadásul megint a Fradi ellen, európai kupaindulók vagyunk és bajnoki dobogósok – abszolút teli a pohár.

Az ön jövőjéről mit tudni? Ez nyilván a válogatott szempontjából sem mellékes.

Ez még egy teljesen nyitott kérdés. Az egyetlen biztos pont, hogy június 30-ától még egyéves szerződés köt az al-Fateh klubjához, innentől csak rajtuk múlik, mi lesz. Jövő héten összegyűlünk a mostani válogatott kerettel, de utána a szeptemberi vébé-selejtezőkig még sok víz lefolyik a Dunán. Amióta odakerültem a válogatott radarjára, a karrierem szempontjából mindig is az volt az elsődleges, hogy olyan döntést hozzunk, hogy a nemzeti csapat ebben ne sérüljön – akárhogy alakul, ez most is így lesz. 

Nyitókép: Facebook/Paksi FC