Nem mellékesen ez már a második Európa-bajnokság volt, amelyre Rossi kivezette a nemzeti együttest, és bár mindkét alkalommal hajszálon múlott, hogy továbbjussunk a egy olyan csoportból, amelyben nálunk sokkal jobb ellenfelekkel szerepeltünk együtt, az eredmények büszkeségre adnak okot. Mindez természetesen azt eredményezte, hogy a válogatott a FIFA-világranglistán is szépen lépegetett előre.
Az 1993-tól nyilvántartott világranglistán 2018 júniusában az 51.-ek voltunk, a leggyengébb évben, 2019-ban az 52. helyet foglaltuk el, de 2020-ban már a 40.-ek voltunk, 2024 júniusában pedig történelmi csúcsot értünk el, a 27. helyezéssel.
Azóta picit visszaestünk, a magyar labdarúgó-válogatott jelenleg a 32.
A számoktól picit eltávolodva meg kell jegyezni azt is, hogy milyen élményeket adott Marco Rossi nemzeti együttese a magyar szurkolóknak. Az Eb-meccsek – mint például a franciák elleni döntetlen a Puskás Arénában vagy a németek elleni iksz idegenben – felejthetetlen emlékek, ahogy az Izland elleni, az Eb-részvételünkről döntő mérkőzés utolsó percekben szerzett góljai, az angol válogatott elleni dicsőséges wolverhamptoni idegenbeli meccs vagy a szerbek elleni két vesztett helyzetből elért győzelem felejthetetlenek.
De van valami, valószínűleg a fentieknél sokkal fontosabb eredménye az olasz mesternek – Rossi csapatot, közöttéget épített, amelyben egymásért küzdenek a játékosok. Megértette a csapatával, hogy képes a legjobbak ellen is nyerni, hogy vesztett állásból is meg lehet fordítani egy mérkőzést, és hogy veszíteni vagy épp döntetlent játszani is lehet emelt fővel és a szurkolók ünneplésével körülvéve, ha mindent megtesznek, ami tőlük telik.