Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek: így önkényeskedik velünk az EU a migránsok miatt

Van egy európai uniós ország, amely a kezdet kezdetétől ellenezte az új migrációs és menekültügyi paktumot, különösen annak a menedékkérők szétosztására vonatkozó részét. Ez az ország a fokozódó illegális migrációs nyomásra határai lezárásával válaszolt, először fizikai, majd jogi határzárral, nemcsak a határvédelmi szerveket, de a hadsereget is felvonultatva. Sőt, olyan jogszabályokat fogadott el, amelyek jelentősen korlátozták az NGO-k és az újságírók hozzáférését a határsávhoz. Mindezek a rendelkezések egészen odáig mentek, hogy 

• az ország adott határszakaszán felfüggesztette a menekültügyi kérelmek befogadását, így
• zéróra redukálta a menekültügyi rendszeréhez való hozzáférést, 
• és automatikusan pushback-eket (az irreguláris migránsok visszakényszerítése a határ túloldalára) alkalmazott mindenkivel szemben, aki itt próbál bejutni. 

Nem. Ez az ország nem hazánk, hanem Lengyelország. És ezzel a párhuzamok véget is értek. Mert miközben Magyarország a hasonló rendelkezésekért egyszeri 200 millió eurós és minden nap további egymillió eurós bírságot fizet, addig az Európai Bizottság – és személyesen Ursula von der Leyen – gratulált Varsónak a hatékony fellépésért, sőt, a Bizottság elnöke a lengyel határkerítés mellett fotózkodott, aláhúzva annak legimitását. 

És miközben a bizottsági kommunikáció szerint a lengyelek esetében ez Európa megmentése az orosz hibrid fenyegetéstől (ami valós), addig Magyarország esetében – amely korántsem zárta el ilyen mértékben területét a menedékkérőktől, lásd a Belgrádban beadható szándéknyilatkozatot – az uniós normák súlyos megszegése, ami büntetést érdemel. Merthogy hazánk megszegi a menedékkérők alapvető emberi jogait.

Azt is érdemes kiemelnünk, Magyarország déli határai ellenőrzésével ugyanúgy Európát védi – csak épp egy másik irányból, és ugyanúgy szervezetten, embercsempészek által számos biztonságos harmadik országon – és jó eséllyel egy uniós országon, Görögországon – átutaztatott személyektől. Mindez ráadásul ez nem saját döntése, hanem a schengeni rendelkezésekben kikötött kötelezettsége. És még egy markáns különbség: miközben a Szerbiába megérkező, illetve visszatoloncolt irreguláris bevándorlók nincsenek kitéve üldöztetésnek és a szerb menekültügyi rendszer működik, ugyanez nem mondható el Belorusz vonatkozásában, ahol beszámolók szerint 

Mindez már önmagában is felveti a kettős mérce és a politikai nyomásgyakorlás kérdését – különösen, hogy a Bizottság álláspontja a jobboldali-liberális Tusk-kormány hatalomra jutásával puhult fel Varsóval szemben. Az azonban, hogy a Bizottság beleegyezett abba, hogy a lengyel kormány mentesüljön a Migrációs és Menekültügyi Paktum rendelkezései alól, egészen biztosan példa nélküli politikai döntés. 

Az argumentáció szerint erre azért kerülhetett sor, mert Lengyelország egymillió ukrajnai menedékkérőt fogadott be. Ez igazán méltányolandó emberbarát cselekedet – annak felvetése, hogy ez milyen foglalkoztatás- és munkaerő-politikai stratégia mentén történt lengyel részről, igazán illúzióromboló lenne, úgyhogy hagyjuk is. De akkor mi is megnyugodhatunk, hiszen hazánk több millió ukrajnai menekült előtt nyitotta meg a kapuit, milliárdos segélyeket juttatott el a kelet-európai országba, és különféle becslések szerint 100 és 200 ezer közti ukrajnai állampolgárnak biztosít menedéket és munkát – akkor is, ha zömük nem folyamodott ideiglenes védelmi státuszért, ezért nem tudjuk a pontos számokat (azért sem, mert nagyon sokan ingáznak a két ország között). 

Magyarország megmérettetett, és könnyűnek találtatott Brüsszelben. Ránk továbbra is a legszigorúbb rendelkezések vonatkoznak, fizetnünk kell a bírságot, és együtt élnünk azzal, hogy az Ukrajnának és az ukrán menekülteknek adott segítségünket egy kézlegyintéssel elintézték – értéktelennek találva mindezt. És természetesen ránk továbbra is vonatkoznak a Paktum rendelkezései, amit nem szavaztunk meg – de amit rajtunk kíméletlenül be fognak vasalni.

Az ukrajnai menekültek és a Paktum összekapcsolása azért is elgondolkodtató, mert előbbi egy humanitárius lépés, a második pedig egy jogi keretrendszer. Semmiféle érdemi magyarázat nem hangzott el azzal kapcsolatban, hogy mi köze van a kettőnek egymáshoz. 

Vagy azért, mert éves szinten több ezer Stipendium Hungaricum ösztöndíjas hallgatót fogad be a kibocsátó térségekből? Ezen analógia alapján ez logikus lenne. Mégis kicsi az esély, hogy erre sor kerülne. Sajnos úgy tűnik, hogy az uniós jog alkalmazása egyre inkább politikai fegyverré válik a Bizottság és az uniós szervek kezében, amit nyomásgyakorlásra használnak a velük rossz viszonyt ápoló szereplőkkel szemben, és nagyvonalúan eltekintenek tőle, ha baráti játékosokról van szó. Ami meglehetősen szomorú képet fest az Unió jelenlegi működéséről.

Nyitókép: Sóki Tamás – MTI