A kommunizmus a sértettség ideológiája. A kudarc morálisan igazolttá válik, a tehetség bűnné, a lustaság pedig politikai erénnyé.
A kommunista az, aki nem képes felkapaszkodni, ezért inkább lerángat mindenkit a sárba, és közben forradalomnak nevezi a pusztítást.
A kommunizmus végső célja nem a bőség, hanem a vigasz. A vigasz, hogy senki sem jobb nálam. Tehát, ahol senki sem jobb, ott senki sem lehet rosszabb sem – a végső kommunista utópia tehát nem a bőség, hanem a tökéletes üresség – ahol mindenki egyenlő, mert senki sem maradt, aki kiemelkedjen.
Ezért a kommunizmus nem gazdasági rendszer, hanem kollektív lelkiállapot: az irigység intézményesítése. Egy rendszer, ahol a kudarc nem szégyen, hanem norma; ahol a siker nem inspirál, hanem provokál.
És meg is oldottuk a problémát: miért van az, hogy valaki tök jól él, élvezi a kormány által biztosított előnyöket, mégis tiszás: mert azt akarja, hogy csak neki legyen. (…)