Megnéztük a csodát – ilyen élmény volt az atlétikai világbajnokság nézőként

Az Árpád hídi megállónál (nem, nem fogom leírni a hivatalos nevét) szállok fel a metróra – mondhatnám, hogy szokás szerint, de még mindig szokom, hogy több mint öt év felújítást követően megint a teljes vonalon járnak a szerelvények. Vasárnap kora délután van, mégis szokatlanul nagy a tömeg. Persze nem akármilyen vasárnap ez: augusztus 20-a van, államalapításunk ünnepe, Szent István Nap, és nem mellesleg a budapesti atlétikai világbajnokság második, magyar szempontból talán a legizgalmasabb napja. 

Ahogy közeledik a Népliget, egyre kevesebb a leszálló, és egyre több a felszálló utas, köztük sokan az atlétikai világbajnokság logójával ellátott ruhákban, baseball-sapkákban. Rengeteg a külföldi, de sok a magyar is. A Népligethez érve már nagyon tömve van a szerelvény. Leszállunk, lassan áramlik felfelé a tömeg a lépcsőn. Az aluljáróban a vb-ért dolgozó önkéntesek egy csoportja fogadja az embereket, útbaigazítják a közönséget, térképeket, szórólapokat osztogatnak. 

Az 1-es villamoson minden szerelvény telt házzal közlekedik, és mikor a Rákóczi híd pesti oldalán leszállok, már hömpölyög a tömeg a stadion felé. A létesítményt eddig csak képeken láttam, így közelről sokkal grandiózusabbnak hat. Kívülről szépnek nem mondanám, de kétségtelenül karakteres és látványos  a stadion tetejét tartó, a „sportok királynőjének” koronáját szimbolizáló rácsszerkezet. Jártam már néhány neves stadionban – igaz ezek kivétel nélkül a labdarúgásnak adtak otthont – és nem ez nyűgözött le leginkább. Legalábbis kívülről. Mert belépve teljesen más a helyzet – de nem akarok ennyire előreszaladni. 

Közelebb érve elvonja az ember figyelmét a beléptetés és az úgynevezett szurkolói zóna. 

A táskát azért megnézik, a műanyag üveget kidobatják velünk, de várni tényleg nemigen kellett. Persze ez még csak a biztonsági ellenőrzés, a következő kapunál megnézik a jegyet is, amelynek vonalkódját majd a harmadik – önműködő – kapunál kell leolvasni (jobban jár, aki a mobiljáról olvassa be a vonalkódot, mert ha egy picit is össze van gyűrődve a papír, akkor biztos nem jut át az ember a 100 méter gát világbajnoki rekordidején belül). 

De mielőtt bemennénk, körülnézünk kint. Sorban büfékonténerek – nem túl nagy, de elégséges választék (csokik, üdítők, sör, gyros, szendvicsek), budapesti viszonylatban korrektnek mondható árakkal. Egy csirkemelles szendvics 990, a csapolt sör 950 – mondjuk ez utóbbihoz meg kell venni az általam szívből gyűlölt „repoharat”, amiért egyszer kidob az ember 500 forintot, amit sosem lát viszont. Cserébe, ha visszavisszük, kapunk érte tokent, amit a következő rendezvényen (hol? mikor?) beválthatunk. Már ha van energiánk/vagyunk annyira sóherek, hogy odafigyeljünk, hogy azt a nyamvadt kis műanyagdarabot ne felejtsük el majd elvinni legközelebb (hová?). 

A szervezők gondoltak azokra is, akik nem szeretnének fizetni a vízért. A kulacsokat, műanyag flakonokat bárki feltöltheti csapvízzel az irodai vízautomatákhoz hasonló nyomógombos kutaknál, amelyeken egy számláló még azt is kiírja, mennyi műanyagpalacktól mentettük meg ezzel a környezetet. Él is vele a közönség, sorba kell állni a vízért. Ez persze a 30 fokos hőségben egyáltalán nem csoda, de lehet, hogy ezekből jó lett volna még néhányat telepíteni.

WC-ből viszont van elég. Mosdó-konténerekkel oldották meg a kérdést, amelyek valószínűleg egy kaptafára készültek minimális módosításokkal (ez alatt azt kell érteni, hogy a férfi változatba beszereltek 2 db piszoár), de a mennyiségre és a tisztaságra sem lehet panasz. A szurkolói zónában és a stadion külső kerengőjén is elég mosdó-konténer található, hogy kiszolgáljon ekkora közönséget. 

A stadion és a vasúti híd közti területen van még pár látványosság, ilyen például a kilátónak nevezett építmény, amelyből ugyan valóban többet lát az ember, mint egy emelettel lejjebb, de ha csak 5 méterrel magasabbra építik, máris jogosabb volna az elnevezés. Ennél sokkal izgalmasabb a közönség által is kipróbálható, a stadionban kiépítetthez hasonlóan a legmodernebb Mondo borítással és rajtgéppel ellátott futópálya, amelyen a beállítástól függően 

 a mögötte elhelyezett ledfal segítségével. A virtuális birka egyébként rohadt gyors. Sokkal gyorsabb, mint az igaziak, pedig csak két lábon fut.

Fogalmam sincs, ki volt a jelmezben, de már azért óriási elismerést érdemel, hogy a fülledt, párás melegben képes volt egész nap egy ilyen bundás ruházatban nem csak létezni, de még állandóan mozogni is. 

Van még gumiköteles beülővel ellátott trambulin, amelynek segítségével a szurkolók átélhetik, milyen magasra ugranak a rúdugrók, maratonfutást szimuláló futópad, amelyen hasra is lehet esni, ha nem vigyáz az ember, a SHOT PUT-tal kipróbálhatjuk magunkat az atlétikai dobószámokban, a TDK Virtuális Valóság Kihívásban pedig egy VR-szemüveggel virtuálisan is átélhetőek az egyes atlétikai számok, a rúdugrástól a gátfutásig. Idő híján – végülis nem játszani, hanem a sportélményért jöttünk – ezeket nem próbáltam ki, de a szurkolók, főleg a gyerekek láthatóan nagyon élvezik az interaktív játékokat.

A harmadik kapun való kissé szenvedős átjutást követően (még egyszer, mindenkinek ajánlom, hogy a jegyét inkább mobilról olvassa be!) végre belépünk a stadion területére. A tömegrendezvény-hangulat eddig is megvolt, de a nézőtérre lépve tényleg mintha egy másik dimenzióba kerültünk volna. 

A stadion belülről gyönyörű. Makulátlan, professzionális kialakítású pályákkal, könnyen, gyorsan megközelíthető szektorokkal, mindenhonnan legfeljebb 1-2 perc alatt elérhető büfékkel és mosdókkal. A lelátók kevésbé meredekek (és csak két emelet van belőlük) mint a Puskás Arénában, ezért bár a stadion alapterülete kisebb, mégis valahogy tágasabb benyomást kelt. De erre szükség is van, hiszen itt sokszor egyszerre több számban is zajlanak versenyek. 

Életemben először néztem élőben atlétikaversenyt, és nagyon szokatlan – nem mondom, hogy könnyű – volt, hogy nem két csapat vetélkedésére, hanem egy csomó különböző versenyszám párhuzamos történéseire kellett figyelnem. De van ennek előnye is: mivel az egyes versenyek a stadion különböző részein zajlanak, bárhol ül az ember, valamit mindenképp jól fog látni. Szóval nincs rossz ülőhely, legfeljebb olyan, ahonnan nem feltétlenül a legközelebbről látja az ember versenyezni honfitársait. 

Látszólag olyan 80 százalék körül lehetett a nézőtér telítettsége, de ez csalóka, mert folyamatosan rengetegen mozogtak a két emelet közti karéjon, álltak sorba a büfékben vagy valamiért onnan nézték a versenyeket. Például azért, mert a napsütötte szektorokban a 30 fokos meleget sokan nehezen viselték – nekik nagyon jól jött a szervezők által osztogatott legyező. 

A nézőtéren szurkoló tömeg viszont nagyon lelkes volt, minden atléta nagy tapsot kapott a közönségtől. Rengeteg volt a külföldi, főleg az európai országokból, de más kontinensekről is érkeztek Budapestre támogatni sportolóikat. Hogy mégis a magyarok voltak többségben, annak egyértelmű bizonyítéka volt az ováció mértéke, amikor egy-egy magyar atléta vagy belépett a küzdőtérre, vagy rajthoz állt, vagy amikor a versenyt követően körbeszaladt köszönteni a nézőket. 

Érezni, látni is lehetett a magyar atlétákon a meghatottságot. Még az emeleti lelátóról is látni lehetett, mennyire csillogtak Nemes Rita és Krizsán Xénia szemei, amikor körbementek megköszönni a közönség támogatását, a két lány valószínűleg el is sírta volna magát, ha nem lettek volna ennyire boldogok az eredménytől. Attól az eredménytől, ami egyébként esetükben érmekben ugyan nem mérhető, de így is nagyon büszkék lehetnek rá. 

De volt azért részünk ilyenben is, hiszen Halász Bence óriási teljesítménnyel bronzérmes lett kalapácsvetésben. Csak ketten tudták megelőzni, a lengyel olimpiai- és Európa-bajnok Wojciech Nowicki és a még hazájában is alig ismert 21 éves kanadai Ethen Katzberg, aki nagyjából úgy néz ki, mint Rudi Völler, ha magyarnak született volna és buszsofőrként dolgozna a kilencvenes években. (Komolyan, a végén nem lepődtem volna meg, ha nem melegítőt vesz fel, hanem élre vasalt kék vászonnadrágot, amelynek zsebéből kilóg a slusszkulcsra akasztott „prémes” kulcstartó.) 

A világbajnokság mottója ennyi: „Láss csodát!” Hát itt valóban sokféle csodát láthat az ember. A legnagyobb csoda azonban nem a valóban fantasztikus hangulatú, jól megépített stadion, nem a lelátókon uralkodó hangulat, és még csak nem is az elképesztő sportteljesítmények, amelyeket a világ legjobb atlétáitól láthatunk. Ezek mindössze kiváló alapok, ahhoz, hogy láthassuk a lényeget. 

A legnagyobb csoda, amit az atlétikai világbajnokság nézőjeként láthatunk, az a nagybetűs Sport, a szó legnemesebb, legtisztább értelmében. Amikor az egymás ellen küzdő kalapácsvetők a világbajnoki döntőben elismerően bólintanak és lepacsiznak egymással egy-egy nagy dobást követően, amikor a távolugrók, magasugrók saját ellenfeleik ugrásánál drukkolnak a minél jobb eredménynek, amikor a magyar atléták a stadionba lépve meghatódnak a feléjük áradó szeretet mértékétől, amikor a síró győztest a két legyőzött vigasztalja, vagy épp, amikor a győztes a legutolsó helyen beérkezett ellenfélhez megy először gratulálni. Na, ez az. Egy pár napig még lehet látni itt, Budapesten. Érdemes. 

A képek a szerző felvételei.