Immár másfél éve dolgozik Magyarországon. Mennyit érzékel a hétköznapokban a Ferencváros és az Újpest rivalizálásából?
Értem az ilyen rangadók lélektanát. Minden országban megvannak ezek a párosítások, Oroszországban a CSZKA Moszkva–Szpartak Moszkva jelenti a csúcsot, Magyarországon a Fradi–Újpest. A derbit élvezik a szurkolók, az egész magyar futballnak használ, ha ez a két csapat telt ház előtt élvezetes meccset játszik, de nekünk a három pont mindennél fontosabb. Most éppen a derbi jelenti azt a soron következő meccset, amelyet meg kell nyernünk. Az idény hajrájában minden bajnoki fontos, nem szabad pontokat veszíteni.
Tavasszal hullámvölgybe került a Ferencváros, ám az öt nyeretlen bajnoki után a legutóbbi két meccset behúzta. Mondhatjuk, hogy ismét elkapták a fonalat?
Tavasszal valóban veszítettünk pontokat, de senki se feledje, hogy nyártól kezdve tizenhat nemzetközi kupameccsel játszottunk többet, mint az NB I-es vetélytársak. A Bajnokok Ligája és az Európa-liga-mérkőzések tempója teljesen más szint, teljesen más minőséget képviselő ellenfelekkel találkoztunk, ráadásul a tavaszi hullámvölgy sem arról szólt, hogy kilátástalanul futballoztunk. A csapatot sújtó sérülések ellenére is, olykor jobban játszottunk, mint az ellenfél, mégsem nyertünk. Máskor talán önmagunkhoz képest gyengébben teljesítettünk, mégis három pontot szereztünk. Ilyen a futball, de ahogy említettem, a múlt már nem számít: öt forduló még hátravan a bajnokságból, ezeket a meccseket kell megnyerni.
Lehet, hogy a motivációval volt a gond? Nyilván nem ugyanaz hatvanezer néző előtt futballozni a Puskás Arénában a Leverkusen ellen, mint néhány ezer néző előtt az idegenbeli NB I-es bajnokikon…
Biztos segítene, ha minden héten hatvanezer néző előtt léphetnénk pályára, csakhogy ez a Ferencváros. Itt teljesen mindegy, hogy több tízezer néző ül-e a lelátón, vagy mindössze ötszázan figyelik a meccset. Itt mindig hozni kell egy szintet, a győzelem pedig kötelező. Úgyhogy ez nem lehet kifogás.
Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt