Hatvan éves a világ valaha élt egyik leggyorsabb embere! – születésnapját ünnepli a kilencszeres olimpiai bajnok, Carl Lewis

A kilencszeres olimpiai bajnok amerikai atléta, a távolugróból a világ legyorsabb emberévé avanzsáló egykori sprinter zseni, aki úgy lett azzá, hogy nem is volt sosem igazán a mai felfogásunk szerinti sprinter alkat, két évvel ezelőtt Budapesten járt, ahol a Magyar Sportújságírók Szövetsége meghívására, az Év Sportolója Gála díszvendége volt. Az akkori, a Presztízs Sport magazinba vele készített interjúm, sok tekintetben ma aktuálisabb, mint valaha,

Carl Lewis, a kilenszeres olimpiai-, nyolcszoros világbajnok, a négy egymást követő olimpián ugyanazon versenyszámot, a távolugrást uralni képes fenomén, – politikát és közéletet érintő beszélgetéseinkből kiderül -, egyben egy széleslátókörű szupersztár is, egy hákli és pózmentes laza figura, aki tudja mit beszél, és azt is tudja, miért mondja. Csak a titkot fedné már fel végre és azt osztaná meg velem, hogy miképp születnek az ilyen zsenik, mint ő?

„Az első fordulópontra akkor lettem magam is figyelmes, amikor tizenhatévesen, középiskolásként 7.85–re voltam képes távolugróként. Hmm, igen annyi” – számol magában utána, hogy az incseket pontosan váltsa át centikre nekem. „Aztán 8.62 - 8.63-at tudtam, alig tizenkilencévesen” – sokkol le a változással, persze rögtön hozzáteszi, ... „jó akkoriban sokat nőttem, biztosan az is számított” – mondja az azokban az években végül 188 centisre megnyúló atléta. „De igazából megmondom, hogy mi: az ugrásom technikai újraértelmezése. Előtte én is a homorítós távolugró voltam. A hatalmas változást azt hozta, hogy átálltam az úgynevezett kettő és feles ollozó technikára,

Elmagyarázom” – kezd bele egy edző alaposságával és maga elé húzza a szállodai jegyzettömböt meg tollat és rajzolni kezd, hogy megértesse velem a mozdulat lényegét.

„Amikor elrugaszkodik az ember” – mutat a kritikus pontra a papiron – „természetes dolog, hogy a test előre akar esni, ezért mindenki megpróbál hátradőlni az elrugaszkodásnál, mert az ember eredendően fél a hasra, vagy arca eséstől. Ez egy félelmetes érzés, megtalálni azt az ideális szöget, amely előre visz ugyan, de még megóv az eleséstől. Itt, csak a bátrak boldogulnak. Furcsa, de ha az ember előre akarna esni, akkor előre kezd el kőrözni a kezével és nem fordítva. Egyszerűen azért fejlődtem hatalmasat azokban az időkben, mert nem álltam meg egy pillanatra sem a deszkán, hanem ugyanazzal a töretlen lendülettel valójában továbbfutottam a levegőbe. Akkoriban ez forradalmi változást és persze komoly centiket hozott a konyhára”.

Olyan szuggesztíven magyaráz, akkora hevülettel, hogy azt érzem mindjárt felpattan és meg is mutatja mire gondol, de annyi bizonyos, ahogy mesél, az az érzésem támad, most végre belelátok a boszorkánykonyhába, abba a milliőbe, ahonnan a nyolcvanas évek elejétől kezdve elindult világhódító útjára. 

„Valójában hihetetlen, hogy a deszkáról történő elrugaszkodástól kezdve mindösszesen 1,1 másodpercet töltesz maximum a levegőben. Az utolsó három lépéssel együtt pedig mindössze 2,1-et. Ez alatt történik minden. Ez alatt kell megváltanod a világot. Hát, egyáltalán nem mindegy mit csinálsz a levegőben.”

A világmegváltásban persze óriási szerep jutott Tom Tellez edzőnek, mert bár a kis Carl sokat hozott otthonról, a két atléta szülőtől, akik maguk is edzősködtek, de Tellez nem csupán a houstoni egyetem atlétika edzőjeként adott sokat neki, hanem találkozásuktól kezdve a karrierje végéig tökéletes szakmai iránytűt jelentett Lewis karrierjében. „Tellez edző teljesen új perspektívából kezdte el szemlélni a dolgokat. Texasban, nem csak a houstoni egyetem egy híres tehetséggyűjtő pont, hanem

hogy vajon jól gondolkozik-e az elugrás dőlésszögéről, az utazósebesség eléréséről, a gyorsulásról és mindenről, ami valójában fizika, csak az atlétikapályán. Ezt hozta és ültette át a gyakorlatba, s érdekes, már a hatvanas évektől kezdve gyűjtőtte és összeírta az összes tudományos alaposságú munkát és meglátást. Azt azonban csak később tudtam meg - hiszen csak egy csodálkozó tinédzser voltam, amikor találkoztunk -, hogy nem volt meg korábban az atlétája, aki ezeket végre is hajtsa. Szóval szerencsésen jöttek össze a dolgok.”

Persze, nyilván minden csillagnak együtt kellett állnia akkoriban ahhoz, hogy megszülethessen a legfényesebb csillag, a világ valaha volt egyik legfantasztikusabb atlétája és egyben a NOB által az évszázad sportolójának is megválasztott sportember. De azt hiszem, Tellez edző csak Carl Lewisból, abból a „genetikai állományból” és abból a határokat nem ismerő elméből volt képes tartósan ezeket a világsikereket előcsalogatni. Hiszen King Carl – ahogy akkoriban az amerikai sajtó, maga is sokszor félreértelmezetten pikkelve utalt Lewisra –, nem csupán eredményeiben, de alkatában, hosszú, vékony, a sprinterek tömörségével szembe menő, párducszerű izomzatában is királyian fennséges volt. Persze, hogy majd megevett a kíváncsiság, hogy megtudjam mennyit köszönhetett a műfaj-béli felmenőknek és mennyi volt ebből a tudatos edzésmunka. „Szerencsés elegye volt ez mindennek” – legyint hatalmas mosollyal. „De ami a lényeg. Én SOHASEM emeltem súlyt. Soha. Talán csak a pályám utolsó évében.

Akkoriban, aki súlyt emelt és izomkötegeket pakolt magára teljesen másképp nézett ki. Elég, ha csak Ben (Ben Johnson – a szerk.) és a köztem lévő különbségre gondolsz. Pedig aki súlyt emel, az nem csak izomkötegeket pakol fel, hanem plusz kilókat is, amit cipelni kell. Szerintem az erő, súly nélkül sokkal fontosabb, mint a súly felfújt izmokkal. Ha van egy versenyautód, mit csinálsz legelőször? Kipakolsz belőle minden fölöslegeset és csökkennteni próbálod a tömegét, hogy még gyorsabb legyen.

– neveti el magát azzal az emblematikus, hatalmas szikáró mosolyával. „Dehogy, hiszen a ló sarkon fordulna és otthagyná, ha meglátná a kövér pasast” – teszi még szemléletesebbé a nyilvánvalót. 

Érdekes volt hallgatni azt is, milyen viszony fűte a saját sikerversenyszámaihoz. 

„Amikor kikerültem a középiskolából eszembe sem jutott, hogy sprinter legyek. De ahogy teltek az évek, megértettem, hogy noha szakmailag sokkal többet jelent az általam imádott távolugrást uralni, de

mint sprinter, később már. A távolugrás a szerelem, a sprint az üzlet volt számomra. Szóval, ha valamilyen okból, bármiről le kellett volna mondanom, az összes futó számot, a százat, a kétszázat vagy a váltót is odaadtam volna, hogy megtarthassam a távolugró címeimet. És nevetni fogsz, de több pénzt kerestem mégis a távolugrással, mint a sprint számokkal. Noha a reklámszerződésekben a »gyorsaságom« győzőtt.

Hihetetlen, hogy egy olyan atléta, aki öt olimpiai bajnoki címet szerzett futóként, képes mégis ilyen szenvtelenül beszélni a futásról, magáról. „Csak a ritmuson múlik minden. Ezen múlik, hogy valaki sikeres lesz-e a száz és a kétszáz méteren egyaránt. És ez nem csak veleszületett dolog, a verseny ritmusát, igenis meg lehet tanulni. És attól, hogy valaki jó hatvanméteren, mondjuk fedett pályán, egyáltalén nem biztos, hogy jó százas futó lesz. 

Viszont nem volt bennem félelem, hogy le vagyok maradva a táv elején. Nekem is azt tanították és én is azt tanítom ma az egyetemen, edzőként, Houstonban, ahova én is jártam, hogy a rajt után nagyjából hatvan méterig kell elérned a csúcssebességed, azt körülbelül tíz méteren át vagy képes tartani, onnantól maradj relaxált és hagyd, hogy a célvonal érkezzen meg hozzád, ne te fuss rá. A világon a legsikeresebb sprinterek képesek fenntartani a csúcssebességet egy kicsit tovább, mint tíz méter, de

– mondja egyre mélyebben merülve a szakmázásban, de ugyanilyen hevülettel beszél a tanítványaival közös munkáról is. 

„Megtörtént velem egyfajta edzői csoda, amikor az egyik tanítványom az egyetemi bajnokságon annyi sikeretelen kísérlet után, végre képes volt megmutatni téthelyzetben, hogy mit tud. És nyert hatvan méteren. Utána nagyjából három méterről ugrott a nyakamba a hatalmas testével és alig tudtam magamról lefejeteni, akkora volt a boldogsága, de fél évvel később meg a vállamon sírt, amikor ráköszönt egy linkebb periódus.

Én nem ezét vagyok itt. Én azért vagyok, hogy hozzásegítsem őket és a családjukat átélni azokat az örömöket, amik nekem is megadattak. És hidd el, én ezért a munkáért itt annyi érzelmet kapok cserébe, olyan amlitúdókat élek meg, amikért nagyon hálás vagyok. Mert ez egészen másfajta jutalom, mint amit sportolóként átéltem. Nekem ez valódi ajándék.” 

Nyitókép: Presztízs Sport