A hazai közönség előtti versenyzés volt a legnagyobb tényező a döntésemben, hogy visszatérjek az evezéshez majdnem egy évtized kihagyás után. Az idei nyár felülmúlta minden várakozásomat, és abból a hihetetlen tömegből ítélve, mely a parádénkra összegyűlt, a brit közönség is ugyanígy érezhet.
Lehetetlen leírni az érzelmeket, amiket Dorney Lake-i regatta ideje alatt éreztem. Bárki, aki nézte a férfi nyolcasok döntőjét tudja, hogy mindent beleadtunk, hogy aranyat nyerjünk. Bátor versenytervünk volt, amely a végén, talán az ezüstbe került, de nagyon büszke voltam a dobogón állva, mikor megkaptam a bronzérmet.
Azok között a kiváltságosok között voltam, akik részt vehettek a paralimpia záró ceremóniáján, és miközben néztük a láng kioltását, az égető kérdés az volt számomra, hogy mi London 2012 hagyatéka?
Az egyik olimpia utáni projektem az volt, hogy befejezem a „Ha nem most, akkor mikor?” című könyvemet. - A kérdés, amit a kormányosunk Garry Herbert tett fel nekem és bátyámnak Jonny-nak az 1992-es olimpiai döntőben. Ezt kérdeztem magamtól, amikor először gondoltan a visszatérésre az elit sportba, és ez a kérdés, amit Nagy Britanniának is fel kell tennie magának most.
Ha nem tudjuk inspirálni a következő generációt azokkal fenomenális teljesítményekkel, melyeknek tanúi lehettünk, az egy elvesztegetett lehetőség maradt. A kulcs szó - lehetőséget. Mindenki számára adott a lehetőség, melyet a londoni játékok inspirációi adnak, és nem csak gyerekeknek.
Ki a felelős? Érdekelne, hogy mik a Locog és a kormány tervei, hogy teljesítsék ígéreteiket e hagyatékkal kapcsolatban. Az iskola nagy szerepet játszik ebben, de finanszírozás és a tanterv gyakran korlátozó tényezők, így nem csupán erre kell alapozni.