Az ünnep borai

Sauska Krisztián írása a Mandiner hetilapban

***

Életem egyik legnyomasztóbb éttermi élménye az amerikai csúcsgasztronómia egyik ma is ragyogó csillagához kötődik, ahová hosszas várakozás után kaptunk helyet vacsorára néhány évvel ezelőtt. Nehezen indult az este, hatalmas forgalommal, eltévedt taxissal és némi késéssel; amikor végre megkönnyebbülten lerogytunk asztalunkhoz, a megérkezés örömére kértünk egy-egy pohár pezsgőt. Nem kaptunk. Kiderült, hogy egy feszesre komponált, borokkal párosított kóstolómenü­ben lesz részünk, amelynek során semmi lehetőségünk nincs választani, mert azt a menüsor megálmodói már megtették előttünk. Az élmény érdekes volt, a borválasztások indokoltak és élvezetesek, mégis úgy álltunk fel, hogy ez nem a mi esténk volt.

Mindezt azért említem, mert időről időre hallok zavarba ejtő kijelentéseket arról, hogy mit mihez „szabad” fogyasztani. Gyakran érzem, hogy sikerült egy újabb stresszforrást kreálni magunknak azzal, hogy vendéglátó házigazdaként idegesen hajszoljuk a tökéletes étel-ital párosításokat, amelyek szerencsére ugyanúgy nem léteznek, mint a tökéletes boldogság.

Ezért most, amikor lassan elkezdjük tervezni az ünnepi menüt, először is nyugodjunk meg, és tegyünk le terheket: kezdjük például a „fehér húshoz fehérbort, vörös húshoz vörösbort” dogmájával, amelynek már akkor sem lehetett értelme, amikor kitalálták. Aztán engedjük el a gondolatot, hogy minden fogáshoz más bort kell kínálnunk, mert semmilyen szabálykönyv nem írja, hogy nem élvezhetünk egy teljes étkezést végig például kizárólag pezsgővel. Vendéglátóként persze mindig van javaslatom, vagy személyes kedvencem, szeretek opciókat adni az asztaltársaságnak, viszont megértem, ha nem mindenkinek van kedve fél tucat bor között cikázni egész este, mert már megtalálta azt az egyet, ami neki jólesik.