Nyelvében hal a nemzet

Póla Gergely írása a Mandiner hetilapban.

Hegedűs Zoltán június 15-én lapunkban megjelent, Égig érő fa című esszéjében figyelmeztet, hogy a „nemzeti oldalról nézve a hard és a szoft politika ugyanaz a fa. Utóbbi a gyökérzet, előbbi a lombkorona”, s ha a gyökereket elvágják, „legyen bármilyen szép és erős a lombkorona, a fa előbb-utóbb el fog halni, mert nem lesz, ami táplálja”. A szerző megállapítja, hogy a Mohács utáni ötszáz évünkben „minden háború, be- és kitelepítés, átnevelés és fellazítás ellenére a magyar szoft politika, amelyet a magyarok közössége maga végzett, képes volt a kultúra fenntartására és megújítására”.

Kapcsolódva a leírtakhoz, és figyelembe véve, hogy a zivataros századokban nemzetünk egyik legfőbb megtartóereje a magyar nyelv volt, érdemes egy pillantást vetni arra, ma hogyan viszonyulunk a nyelvünkhöz. Ha elindulunk a fővárosunk szívéből, egyetlen sugárúton találunk többek közt Eiffel Palace-t, Vision Towerst, House of Business Capital Square-t, Agora Towert, Center Pointot, Váci Corner Officest, Váci Greenst és Blue Cube-ot, de magyar nevű épületet csak elvétve. Dolgozóik a munkaidő leteltével sietnek haza a resort, garden, home vagy residence nevű lakóparkba, már amennyiben nem kell beugrani valamelyik shopba vagy store-ba. A hétvége a kikapcsolódásé: ha jó idő van, irány a beach nevet viselő strand, ha esik, be lehet ülni az egyik mall cinemájába, este pedig buli valamelyik café, restaurant, club, eatery, food bar vagy bistro feliratú helyen. S lehetne folytatni a sort a cégnevekkel, reklámokkal, dalszövegekkel, ruhán hordott feliratokkal és nemzeti szimbólumokkal, happy birthdayjel, a halottak napját egyre agresszívebben kiszorító halloweennel, egyebekkel.