Íme Európa afrikai öngólja

A legújabb makrogazdasági folyamatok, és különösen a közel-keleti háború, illetve annak következményei egyértelműen rávilágítanak arra, hogy a globális klímavédelem mára kőkemény iparpolitikai és geogazdasági hatalomgyakorlássá alakult – állítja egy friss anyag. Ez az új versenyfutás különösen nehéz helyzetbe hozza a külső finanszírozásra és importált technológiára szoruló afrikai, ázsiai és latin-amerikai országokat.  

A nagyhatalmak így egyre inkább a technológiai transzferen és a kihelyezett hiteleken keresztül igyekeznek magukhoz láncolni ezeket a feltörekvő piacokat, ami teljesen új dinamikát hozott a nemzetközi kereskedelembe – és akkor még nem is szóltunk az újabb közel-keleti konfliktusról és annak várható világgazdasági hatásairól. 

Brüsszel fél Pekingtől 

Ebben az átalakuló világrendben az Európai Unió a klímavédelmi ambícióit immár elválaszthatatlanul a saját, egyre csökkenő hatékonyságú versenyképességi stratégiájához köti. Brüsszelben uralkodóvá vált az a megközelítés, amely rendszerszintű kockázatként tekint a keleti technológiákra, különösen Kínára.  

Az európai vezetés – tegyük hozzá, jogosan – ezt a mélyülő technológiai és nyersanyagfüggőséget a kontinens stratégiai autonómiájára leselkedő legnagyobb veszélyként értékeli, ám kizárólag a blokkosodás logikája mentén próbál leválni a kínai ellátási rendszerekről.  

Az afrikai realitások  

A fejlődő világ és különösen az afrikai kontinens azonban merőben más szemüvegen keresztül figyeli a globális sakktáblát. Az ottani államok vezetői számára a nyugati és a keleti nagyhatalmi rivalizálás legfeljebb csak másodlagos tényező.  

A fekete kontinens országai nem ideológiai elvárások alapján választanak partnert maguknak, hanem ennél sokkal egyszerűbben: ahonnan a leggyorsabban és a legkedvezőbb kondíciókkal érkezik a tőke és a működőképes technológia, azzal az oldallal fognak üzletelni. A zöldátállás számukra a gyors iparosítás és a gazdasági kitörés legegyértelműbb eszköze. 

Erőforrások és fenntartható iparosítás  

Afrika országainak a vezetői tisztában vannak azzal, hogy a föld olyan kritikus ásványkincseket rejt, amelyek nélkül az európai vagy a kínai elektromobilitási törekvések és a megújulóenergia-termelés elképzelhetetlen lenne. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek keserű tapasztalataiból tanulva ezek az államok ma már határozottan elutasítják a puszta nyersanyagexportőri szerepet.  

Ezt a célt pedig csak sokrétű, diverzifikált partnerségekkel tudják elérni. Kína ezt a modellt rendkívül gyorsan felismerte, és a bányászati koncessziók mellett ma már komplett infrastruktúra-fejlesztési csomagokat kínál, ami behozhatatlan versenyelőnyt jelent számára a gyakran lassan mozgó nyugati intézményekkel szemben.  

A dogmatikus elszigetelés kudarca 

Látva ezeket a strukturális folyamatokat, egyre világosabb, hogy Európa eddigi afrikai stratégiája zsákutca.  

Ha az Európai Unió valóban tényező kíván maradni a globális térben, és biztosítani akarja a létfontosságú nyersanyagokat a saját bukdácsoló ipara számára, akkor radikális szemléletváltásra van szüksége.  

Brüsszelnek fel kell ismernie, hogy a fejlődő világ energiaátmenetének finanszírozása gigantikus feladat, és ezt a Nyugat önerőből képtelen végrehajtani. Így egy stratégiailag átgondolt kínai–európai együttműködés az afrikai piacon puszta gazdasági racionalitás, nem gyengeség. 

Van stratégiai mozgástér 

Ez a fajta pragmatikus megközelítés hasznos, hiszen Európa jövőbeni mozgástere és versenyképessége nagyban függ attól, hogy képes lesz-e a dogmatikus elzárkózás helyett a gazdasági realitásokat előtérbe helyezni a nemzetközi térben.  

Számunkra a kialakult helyzet egyértelmű visszaigazolás: a keleti technológiai tőke és a nyugati piacok közötti összekötő szerep betöltése nem csupán egy helyi gazdaságpolitikai kísérlet, hanem az az egyetlen működőképes túlélési modell, amely az átalakuló világrendben hosszú távon is képes biztosítani a növekedésünket. 

Kapcsolódó: 

       
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon.    

Nyitókép: Ludovic MARIN / AFP