Pentagon 2.0: a Szilícium-völgy hadba indul a Big Five ellen 

Aznap, amikor Donald Trump aláírta az új gazdaságpolitikájának egyik alappillérét jelentő adócsökkentő törvényjavaslatot, a Big, Beautiful Billt (BBB), Washington felett a siker megünneplésére B–2-es lopakodók, F–22-es és F–35-ös vadászgépek húztak át. A légierő jelenléte azonban nemcsak a dokumentum szignálásának, hanem annak tartalmának is szólt. A BBB nem csupán a jóléti programok megnyirbálását, a Biden-féle zöldtámogatási törvény visszavonását, hanem a hadsereggel kapcsolatos beruházások növelését is tartalmazza. És van benne még valami: a jogszabály, amely 300 milliárd dollárt szán az Egyesült Államok hadseregének, belbiztonságának és védelmi infrastruktúrájának modernizációjára, 6 milliárd dollárt különít el külön a határbiztonsági technológiák bővítésére. 

A másik nagy nyertes a Palantir adatelemző techvállalat lehet, (milyen a sors), szintén Peter Thiel szárnyai alatt. Nyomukban pedig ott sorakozik sok tucat olyan cég, amely harcba indul az Öregek, a hagyományos védelmi vállalkozások ellen. Van miért kockáztatni: a BBB 150 milliárd dollárt különít el innovatív drónrendszerekre, a haditengerészet technológiai fejlesztésére és az amerikai nukleáris elrettentő rendszer modernizálására – és további 165 milliárdot a belbiztonsági tárca technológiai rendszereinek fejlesztésére és gyártására. A Palantir már annyi kisebb szerződést kötött a Pentagonnal, hogy azokat végül egyetlen gigantikus megállapodáscsomagba vonták össze, amelynek az ára a következő évtizedben elérheti a tízmilliárd dollárt is. A kormánymegrendelések egyetlen negyedév alatt 50 százalékos bevételnövekedést eredményeztek a vállalatnak, az üzlet pedig még csak most indul be igazán. 

Más techvállalatok is igyekeznek a legnagyobb előnyt kovácsolni abból, hogy a mesterséges intelligencia ennyire a védelmi fejlesztés középpontjába helyezte a potenciális hadiipari szerepüket: az innovatív technológiák iránti érdeklődés a gigászok (mint a Google, az OpenAI vagy az xAI) mellett olyan feltörekvő startupoknak is százmilliós szerződéseket hozott tető alá, mint a mindössze négyesztendős múltra visszatekintő Anthropic – vagyis a Pentagon immár nem válogat, ha mesterségesintelligencia-alapú technológiák bevezetéséről van szó.  

A Palantir közben az S&P 500 index legjobban teljesítő vállalata lett 2024-ben, nagyrészt az amerikai kormánytól származó bevételek meredek növekedésének köszönhetően. Részvényeinek az értéke 300 százalékkal ugrott, piaci kapitalizációja pedig meghaladta a matuzsálem védelmi beszállítókét, például a Lockheed Martinét. A jövőre nézve ez a statisztika kulcsfontosságú, ez igazolja ugyanis azt a háborút, amely máris kitört a hagyományos, nehézkes védelmi beszállítók és a startupok mechanizmusát és könnyedségét ötvöző techvállalatok között. Van miért küzdeni: az Egyesült Államok védelmi piacának az értéke több mint 4 százalékos növekedési rátával, várhatóan 447,31 milliárd dollárt ér el 2033-ra a 2024-es 314 milliárdról. 

A szerződési gyűrűk ura 

Bár a technológiai cégek vezéreinek kormányközeli vagy egyenesen kormányzati pozícióba ültetése nem új ötlet az Egyesült Államokban, Trump a második elnöki ciklusában új szintre emelte a Fehér Ház és a techautokraták közötti együttműködést. A leghíresebb, legzajosabb és legtöbb botránnyal kísért történet természetesen Elon Muské, de a háttérben csendesebben ott áll például Greg Barbaccia, a Palantir egykori felső vezetője, aki a szövetségi informatikai politikáért és költségvetésért, újabban pedig az Egyesült Államok MI-stratégiájáért felel. Trump ezzel egy időben Michael Obadalt, az Anduril vezérigazgatóját jelölte a Pentagon államtitkárának, de említhetjük Shyam Sankart, a Palantir technológiai igazgatóját is, aki alezredesi rendfokozattal csatlakozott tartalékosként a hadsereghez, egyetlen feladatot kapva: a mesterséges intelligencia alkalmazását kell csúcsra fejlesztenie a haderőben.  

A játszma egyébként nem zéró összegű: a mesterséges intelligenciához megfelelő hardverek kellenek, amelyeket a hagyományos fegyvergyártók állítanak elő, ám a technológiai cégek ennek ellenére immár a főszereplők leváltását szorgalmazzák, azt sugallva, hogy egyedül is képesek megteremteni a hátteret a legmodernebb hadviseléshez – indoklásképpen éppen azt a csalóka illúziót mutatva fel, amely szerint ennek a hadviselésnek már nem sok köze lesz ahhoz, amit eddig annak neveztünk. Az új típusú haderő ötlete természetesen nem Trumpé, a mesterséges intelligencia robbanása Biden alatt következett be, aki 2023-ban már elindította a Replicator-programot, amelynek a célja az egyébként is csúcstechnológiás fegyverrendszerek alacsony költségű fejlesztése volt. A gyakorlatban ez több tízezer olcsó és pótolható, már hadrendbe állított drón mesterségesintelligencia-alapú felfrissítését jelentette, vagyis az új rendszerek vásárlása helyett a régi kap szoftveres segítséget, ezzel kikerülve a Pentagon hosszadalmas és bürokratikus beszerzési útvonalait is.  

A techcégek hadiipari beszállítói felemelkedése azonban egyelőre maguknak a techvállalatoknak köszönhető, vagyis a magántőkének, amit a Szilícium-völgy beleönt a feltörekvő fegyvertechnológiába. A Palantirnak, az Andurilnak vagy a SpaceX-nek természetesen van akkora lobbiereje, hogy kihasználja a Pentagon technológiai újítások iránti fékezhetetlen érdeklődését, a költség és a kockázat aránya a velük kötött szerződések esetében többnyire még feltérképezetlen terület. A legsúlyosabb nehezítő tényező mégsem ez, hanem a hagyományos fegyvergyártók, az Öregek ellenállása a torta újraszeletelésével kapcsolatban. Ez a torta pedig óriási. Az amerikai védelmi ipar legjelentősebb szereplője, a Lockheed Martin 2023-ban mintegy 60,8 milliárd dolláros védelmi bevételt hozott össze. A második legnagyobb szereplő, az RTX (Raytheon) 40,7 milliárd, a Northrop Grumman 39,3 milliárd, a Boeing 31,1 milliárd (ez összbevételének a 40 százaléka volt), míg a General Dynamics 30,2 milliárd dollárnyi védelmi bevétellel zárta az évet. 

Birodalmak, bukások 

A Pentagon költségvetése folyamatosan és megállíthatatlanul nő. Amikor a Trump által a GDP-arányosan 5 százalékos védelmi kiadásra „kényszerített” NATO-tagállamok némelyike azon háborog, hogy az Egyesült Államok magára nézve nem tartja kötelezőnek az emelést, a Pentagonnak elég pusztán rámutatni a 2026-os költségvetési tervére, amely már átlépi a 960 milliárd dollárt is, vagyis Washington egymaga többet áldoz védelemre, mint az összes többi NATO-tag együttvéve. A hatalmas összeg azonban igen egyoldalúan oszlik meg. A 2020 és 2024 közötti kiadásoknak az 54 százaléka került magánvállalatokhoz, ebből 791 milliárd dollár pedig kizárólag a Big Five-hoz, a Lockheed Martinhoz (313 milliárd), az RTX-hez (korábban Raytheon, 145 milliárd), a Boeinghez (115 milliárd), a General Dynamicshoz (116 milliárd) és a Northrop Grummanhez (81 milliárd). A második Trump-érában a költségvetés növekedésével ezek az összegek is nőni fognak, a kérdés csupán az, hogy marad-e a megszokott eloszlási struktúra, vagy a feltörekvő cégek átalakítják az iparági egyensúlyt és szerződéseket.  

A Fiatalok a jelenlegi, szerintük elavult és fejlődésképtelen iparági szereplőkkel szemben definiálják önmagukat, a teljes fegyvergyártás olcsóbb, rugalmasabb és legfőképpen gyorsabb verzióját ígérve. A kritika a Big Five irányába jogosnak tűnik: a folyamatos költségtúllépések, a gyártási ütemezések káosza, valamint a ragaszkodás azokhoz a fegyverrendszerekhez, amelyek az új technológiák nélkül már valóban elavultnak számítanak, nem éppen a nagyvállalatok dicsőségét hirdetik. Archaikus üzleti modelljük és a mesterséges intelligenciát, illetve csúcsszoftveres megoldásokat nélkülöző fejlesztéseik miatt (legalábbis a techvállalatok szerint) benne ragadtak egy hidegháborús fegyverkezési modellben, amely azonban képtelen megfelelni az újgenerációs fegyverek igényeinek. Ellenben ők – állítják magukról az ifjú titánok – hatékonyan és olcsón dolgoznak, nem mellesleg (és ez adunak számít az amerikai védelem területén) megelőzik Kínát a következő generációs technológiák fejlesztésében.  

Amennyiben ez igaz, az azt jelenti, hogy a Big Five viszonylag transzparens gyártási struktúrája mellett szinte titokban máris felépült egy olyan alternatív hadiipari kapacitás, amelynek termékei a hagyományos fegyverrendszerek töredékébe kerülnek, nem mellesleg pedig pontosan azt állítja elő, amire az amerikai védelmi arzenálnak szüksége van – csak sokkal jobb minőségben. Az állítás nonszensznek tűnik,  

A csúcstechnológiás, intelligens rendszerek kihívása évtizedek óta kísérti a Pentagont, pedig azok tervei eddig sok esetben vagy csődöt mondtak, vagy csupán azt bizonyították, hogy a háborúk megnyeréséhez kevésnek bizonyulnak. Ronald Reagan csillagháborús terveitől kezdve az iraki hiábavalóságon át a szégyenletes és a NATO-ra nézve rendkívül megalázó afganisztáni kivonulásig példák sokasága bizonyítja, hogy a katonai technológia felsőbbrendűségébe vetett hit nem elég az Egyesült Államok befolyásának a növeléséhez.  

Ami a fejlesztési gyorsaságot illeti, a szuperrendszerekkel telezsúfolt F–35-ös már inkább elrettentő, mintsem követendő csúcstechnológiás példa. A repülőgép komplexitása azt eredményezte, hogy legalább annyi időt tölt a karbantartó műhelyekben, mint amennyit bevetésre kész állapotban. 2023-ig az amerikai légierő 530 darabot vásárolt belőlük, ezek közül azonban egyetlen olyan sem volt, amelyet tervezési hibák javítása miatt ne kellett volna felújítani. A korszerűsítés akkor legalább másfél milliárd dollárra rúgott, miközben a pilóták a csúcstechnológiás megoldások feleslegessége miatt panaszkodnak, amelyek sok esetben nem segítik, inkább bizonytalanná teszik őket. Az F–35-ös története (eddig) klasszikus példája a csúcstechnológia olyan félreértelmezésének, amelynek a legfrissebb bemutatója Ukrajnában zajlik: a Nyugat által Kijevnek adományozott, szoftveres megoldásokon alapuló fegyverrendszerek sorra csődöt mondtak, miközben Oroszország „buta” rakéták és drónok tízezreit lőtte ki ellenfelére, a mennyiséget helyezve a minőség elé. Ukrajnát a viszonylag olcsó dróngyártás és -alkalmazás diadalának tekintik, ám ahogyan a jelenlegi állapotok mutatják, a háborút alapjaiban a hagyományos fegyverrendszerek, a tüzérség és a páncélozott harcjárművek döntik el – utóbbiakból is az egyszerűbb, csúcstechnológia nélküli típusokat preferálták a veszteségek csökkentése érdekében. 

Imádják a reggeli hatalom illatát… 

A Pentagon által kiadott frissítések az autonóm fegyverrendszerek alkalmazhatóságáról figyelmeztető jelek arra, hogy van ok aggodalomra. (2012 óta először 2023-ban történt meg először, ez alapján még inkább.) A frissített irányelv szerint az ilyen technológiákat úgy kell megtervezni, hogy a parancsnokok és az operátorok „megfelelő szintű emberi beavatkozási lehetőséggel” élhessenek a fegyver döntései felett, magyarán felülbírálhassák azt, hogy a gép milyen célpontokat választ ki, támad meg és milyen tűzerőt alkalmaz. A techvállalatok kiindulópontja ugyanis az, hogy a jövő háborúit az fogja megnyerni, aki gyorsabban kutatja fel és pusztítja el a célpontokat, mindezt a lehető legnagyobb intenzitással, az általuk lassúnak ítélt élő erős csapatok segítsége nélkül – kiberszintre emelve a klasszikus search and destroy alapvetést. A trónkövetelők ennek jegyében üzentek hadat az Öregeknek: a szilícium-völgyi militarista filozófia a fejlesztésekkel együtt „könnyen megnyerhető” (és a technológiai fölénybe vetett hit miatt még könnyebben kirobbantható) háborúkat és eddig elképzelhetetlen pusztítást ígér. Az ajánlatuk mögött maga a technopoláris világrend gyakorlati megvalósulása áll,  

Nincs olyan terület azonban az Egyesült Államokban, ahol nehezebb a hatalmat átvenni, mint a hadiiparban. A feltörekvő titánok a hatalomba ágyazottságuk ellenére is igen komoly védelmi vonalba ütköznek, amikor paradigmaváltást követelve trónfosztásra készülnek. A hagyományos fegyvergyártóknak óriási a befolyásuk: bár az előző elnöki ciklusban már az Anduril is megjelent a mecénások listájának első felében, a legnagyobb anyagi támogatásokat változatlanul az Öregek adják a politikai pártoknak – jellemzően egyébként a republikánusoknak. Az, hogy a Pentagon költségvetésének jelentős része a Big Five zsebébe csúszik, nagyrészt a lobbinak, a támogatói összegeknek, valamint annak köszönhető, hogy az ország bármely területén képesek munkahelyeket teremteni. Az imént negatív kritikával illetett F–35-ös program például 72 milliárd dolláros éves gazdasági hatással számol, és mintegy 300 ezer munkahelyet teremtett úgy, hogy 1900 beszállítóval, köztük mintegy 1000 kisvállalattal kötött szerződést. Hatalmas befolyást jelent az agytrösztök finanszírozása is: 2019 és 2023 között a 100 legnagyobb védelmi ipari vállalat több mint 34,7 millió dollárral járult hozzá az ötven legnagyobb agytröszt működéséhez. A legnagyobb adományozók közé tartozik a Northrop Grumman és a Lockheed Martin is, amelyek 5,6 millió, illetve 2,6 millió dollárral támogatták az olyan intézeteket, mint az Atlantic Council, a CSIS vagy a CNAS. 

Szerencsés helyzetben a két terület között vannak átfedések, ahol a Big Five hardvereihez a techvállalatok szoftveres megoldásai nélkülözhetetlenek: ilyen Donald Trump rakétavédelmi rendszere, a Golden Dome grandiózus projektje vagy a Boeing F–47-es repülőprogramja. Ezek azonban nem elegendők ahhoz, hogy az újak is jóllakottnak érezzék magukat: a közös tevékenység alatt senki nem mer a másiknak hátat fordítani, a bizalmatlanság tapintható, a háború pedig folytatódik. 

Eisenhower szelleme 

A csata kimenetele bizonytalan. Elon Musk politikai bukása ellenére a techvállalatok kormányzati beágyazottsága óriási, a techszektor befolyásával együtt. A személyes kapcsolatok virágoznak, és bőségesen termik a gyümölcsöt is: J. D. Vance alelnök politikai villámkarrierjének elindítója és bőkezű támogatója nem más volt, mint Peter Thiel, aki már 2017-ben a befektetési cégénél alkalmazta őt, majd végig finanszírozta a 2022-es szenátusi kampányát, hogy végül védence 2025-ben a világ második legjelentősebb politikai pozícióját szerezze meg. Az amerikai védelmi ipar régi és új szereplői közötti háború már nem pusztán piaci küzdelem, hanem egy olyan hatalmi játszma, amelyben a politika, a gazdaság és a katonai célok összefonódása új értelmezést nyert. 

Érdemes felidézni Dwight D. Eisenhower 1961-es búcsúbeszédét, amelyben a „katonai-ipari komplexum” túlzott befolyására figyelmeztetett. Az egykori tábornok és elnök intő szavai ma is érvényesek: ha a fegyverkezés önálló céllá válik, a stratégiai védelmi döntések nem a közérdeket, hanem a hadiipari szereplők hatalmának növekedését és profitját szolgálják. Most, hogy a technológiai óriások és startupok is beálltak a sorba, ez a komplexum még inkább hízik – immár nemcsak a hagyományos fegyvergyártók, de a szoftvercégek, az adatóriások és a mesterségesintelligencia-fejlesztők is diktálni akarnak. A kérdés tehát valójában nem az, hogy ki nyeri meg a Fiatalok és Öregek közötti háborút, hanem hogy a kormányzat képes lesz-e kordában tartani az érdekkülönbségek miatti folyamatos vihart,  

Mint említettük, az amerikai történelem tele van példákkal arra, hogyan válhatott a katonai fölény illúziója kudarccá: Vietnámtól Afganisztánig, az iraki „villámháborútól” az ukrán front valóságáig. Ha a Szilícium-völgy vállalatai most ugyanazt a hibát követik el, mint elődeik – túlértékelve a technológia mindenhatóságát –, akkor a jövő háborúi nemhogy nem lesznek „könnyen megnyerhetők”, hanem épp ellenkezőleg: gyorsabban vezethetnek vereséghez. 

Amennyiben a Pentagon és a Fehér Ház képtelen lesz megtalálni az egyensúlyt a Big Five és a feltörekvő techcégek akarata között, akkor az Egyesült Államok stratégiai döntéseit a jövőben a kormányzat mellett a tőzsdén jegyzett hadiipari-technológiai konglomerátumok hozhatják meg. Ez pedig olyan epizódja lesz a világ leghalálosabb szappanoperájának, amelyben a főszereplők között a politikusok és a katonák mellett a vezérigazgatók is feltűnnek – folyamatosan és önkényesen változtatva a cselekményen. 

*** 

Kapcsolódó: 

 
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon. 

Nyitókép: Nic Coury / AFP