Halszagú lett az európai védelmi terv

Az egész európai háborús és fegyverkezési kommunikáció még mindig egyetlen irányba mutat: „Oroszország pár éven belül megtámadhatja valamelyik uniós tagállamot, belerántva a kontinenst egy új világégésbe”. A háborúpártiak szerint tehát Ukrajnát lehetőleg a végtelenségig el kell látni fegyverrel, hogy addig tudja gyengíteni a moszkvai gépezetet, amíg vagy megfelelő alkupozíciót nem vív ki egy béketárgyaláshoz, vagy tragikus módon el nem fogy az embere. Másodszor: a lehető leggyorsabb és leghatásosabb hadiipari fejlesztésekkel, közös és tagállami pénzzel nem foglalkozva kell minden idők egyik legnagyobb szabású fegyverkezési programját beindítani. Az erőfeszítéseket nagyban segíti Trump elképzelése a NATO európai szárnyáról és az amerikai védelempolitika újragondolásáról: Európa biztonsága alapvetően az európaiak ügye kell, hogy legyen, Washington pedig szó szerint más vizekre evezne, Kínához közelebb, Brüsszeltől távolabb. 

A kapkodásnak ára van: ebben az esetben egy 800 milliárd eurós brüsszeli csomagterv részeként egy új, 150 milliárdos fegyverkezési hitelalap szolgáltatná az üzemanyagot az európai hadiipar gyorsítórakétáihoz. A pénzt az uniós tagállamok lehívás után fegyvervásárlásra fordíthatnák – Macron francia elnök „Buy European” lobbijának köszönhetően azonban csak EU-s vállalatokkal, illetve az EU-val védelmi egyezményt aláírt országok fegyvergyártóival lehet szerződést kötni az összegekből. Ez a kitétel rendkívül furcsa helyzetet eredményezett:  

Hogy Washington hogyan reagál majd az európai piacról való részleges kizárására, az sejthető. Törökország esetében máris vannak jelei a villámgyors közeledésnek – a török hadiipar és maga Törökország geopolitikai helyzete túl fontos ahhoz, hogy az EU elforduljon tőle. Az igazi kakukktojás Nagy-Britannia, amely a brexit után még nem kötött védelmi egyezményt az EU-val, most pedig bármennyire is igyekezne aláírni egy kontraktust, Franciaország ellenállásába ütközik.  

A történet ezen a ponton tragikomikus fordulatot vesz. Mint kiderült, Párizs csak abban az esetben lenne hajlandó a Londonnal szembeni vétóját visszavonni, ha Nagy-Britannia engedélyezné a francia halászhajóknak felségvizei használatát. Vagyis a második világháború óta a legnagyobb szabású fegyverkezési program legfontosabb alappilléréből az egyébként az európai védelmi politika irányítását kvázi átvevő Starmer miniszterelnök vezette Nagy-Britanniát kihagynák a fegyverkereskedelemből, mert a franciák halászni akarnak annak part menti vizein.  

A tenger rothadó gyümölcsei 

A vita tárgya a brexit idejére nyúlik vissza. Az EU-ból kisétáló Nagy-Britannia sok területen félmegoldásokkal vágott neki az útnak: ezek egyike volt a part menti halászat joga, amelyet a kilépés után féltékenyen kezdett őrizni. Született ugyan egy kvótamegállapodás, ám azt sem a franciák, sem a britek nem voltak hajlandók betartani. A huzavona hosszú évek óta tart a két ország között. Az ügy pikantériáját az adja, hogy a francia halászat ezen szegmense szinte mérhetetlen a GDP szempontjából, a háború tehát inkább elvi alapok és indokok mentén zajlik. Az azonban, hogy  

Egyes vélemények szerint Macron valójában a francia hadiipar minél nagyobb térnyerése és profitja érdekében gátolja a britek beengedését a belső körbe, mások úgy vélik, a jelenlegi gáncsolás szimpla bosszú a brexit miatt. Mindkettőben lehet igazság, bár az elsőnek némileg ellentmond, hogy a sok ezer kilométerre lévő Japán és Dél-Korea gond nélkül üzletelhet a tagállamokkal, a másiknak pedig kifejezetten rossz ízt ad a háborúpárti országok ruszofóbiába kövesedett kommunikációja a „hamarosan bekövetkező” háborúról. Macron záradéka, amellyel ellehetetlenítheti a brit hadiipari vállalatokat (BAE Systems, Babcock IG), valójában inkább tűnik ideológiai és dominanciaalapon elindított pitiáner gazdasági zsarolásnak, mint valós, a francia hadiipar érdekében kreált problémának.  

Csali a horgon 

Az európai védelmi törekvések egyik legabszurdabb fejezetét elméletileg májusban zárhatják le, amikor az eredeti tervek szerint aláírják a blokk és Nagy-Britannia közötti védelmi megállapodást. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, Starmernek sutba kell vágnia a halászat mögött rejlő nemzeti büszkeséget, mintegy ötévnyi küzdelmet, meg kell hajtania a fejét Macron akarata előtt, és el kell magyaráznia a választóinak, hogy miért ér véget brit vereséggel a nagy halháború.  

Kényes döntés lesz ez a brit miniszterelnök részéről. Még szövetségeseket sem tud találni, akik lobbiznának az érdekében: Brüsszel, hogy fokozza az abszurditást, teljes mértékben Macron álláspontját képviseli, vagyis a halaktól teszi függővé, hogy a brit fegyvergyártókat kizárják-e az EU-s védelmi hitelek felhasználási köréből. A brit politikusok mindenesetre nyugalmat erőltetnek magukra, és azon túl, hogy a francia elnöki záradékot gyerekesnek minősítik, igyekeznek hűvös eleganciával tudomásul venni Macron Oroszországgal mint egzisztenciális fenyegetéssel kapcsolatos szavai és tettei között az elég nyilvánvaló különbséget, vagyis azt, hogy 

Pedig Nagy-Britannia kizárása nem csak a briteknek fog fájni. London olyan képességek birtokában van (az atomrakéták arzenálján túl), amelyek éppen hiányterületek az Európai Unióban. Ilyen például a légvédelem, a tüzérségi rendszerek, a drónok, a katonai célra alkalmazott mesterséges intelligencia vagy éppen a felderítő- és megfigyelőrendszerek. További bonyodalmat okozhatnak az olyan brit termékek, amelyek már hadrendben állnak egyes európai hadseregekben, az alkatrészeket azonban változatlanul Nagy-Britanniában gyártják hozzájuk.  

Amennyiben Starmer hajthatatlan lesz, és a pár ezer tonna hal valóban kizárja az EU-s hitelösszeg felhasználási köréből Nagy-Britanniát, mindenki az új német kancellárt fogja figyelni. A németek több százmilliárd eurós saját hitelből építik újra a hadseregüket, márpedig a brüsszeli alapon kívül eső nemzeti összegek felhasználási módjára nem vonatkozik a kötelező „Buy European” irányelv. Ez azonban még mindig nem fogja pótolni a hosszú távú európai vásárlásokat. A kölcsönösség elve alapján Starmer felajánlhatja majd, hogy kormánya megvizsgálja az EU-s fegyverek vásárlásának lehetőséget – meghökkentő lenne, ha éppen a francia hadiipari termékekre vetnének szemet, de Brüsszel szempontjából mindenképpen jól venné ki magát, ha nyilvánvalóvá tennék a partnerségi kapcsolatok kiterjesztését.  

Hekkel a hekk 

Starmer valóban abszurd helyzetbe került: miután mindenképpen igyekszik növelni a védelmi költségvetést, még arra is hajlandó volt, hogy visszahúzza a brit nemzetközi segélyeket, valamint a fogyatékkal és szegénységben élők szociális juttatásait. (Ezzel 5 milliárd fontot spórolt meg, a népszerűségi indexe azonban azonnal zuhanni kezdett.) A költségvetési matek mellett gyakorlatilag az élére állt a „hajlandók koalíciójának”, annak a több országból álló önkéntes csoportnak, amely az EU geopolitikai eljelentéktelenedése és a tagállamok közötti egyre nyilvánvalóbb érdekellentétek miatt folytatja a kontinens Ukrajna-politikáját, beleértve a segélyek és a háború folytatásának eszméjét, illetve az Oroszország elleni intézkedések fenntartását. Vagyis az a Nagy-Britannia vette át háborús ügyekben az EU-s kezdeményezést, amely öt éve már nincs is az Európai Unióban.  

A szigetország elég kemény leckéket kapott már a brexit óta eltelt időszakban Brüsszeltől és az EU-s tagállamoktól, ez a szituáció pedig normál esetben tökéletesen illeszkedne a sorba. Hogy ez most mégis más helyzet, azt éppen az európai fegyverkezési verseny és az Ukrajnát további fegyversegélyekkel támogatni kívánó, egymásra licitáló országok katasztrófakommunikációja támasztja alá. Macron halai lehet, hogy csak ürügyként szolgálnak a francia hadiipar minél gyorsabb és konkurenciát kizáró felfuttatására, az elnök tiltó záradéka azonban felveti a kérdést: valójában hány EU-s tagállam igyekszik érzelmi alapú politizálást hirdetve, de az árnyékban megbújva a lehető legtöbbet profitálni az ukrajnai háborúból? 

*** 

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/EPA pool/Christophe Petit Tesson

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.