A brüsszeli hübrisz fonnyadó mosolya

Amikor tavaly Mario Draghi, Olaszország volt miniszterelnöke és az EKB exelnöke átnyújtotta az európai versenyképesség haldoklásáról szóló jelentését Ursula von der Leyennek, sokan Európában a „mellbevágó”, „döbbenetes”, „letaglózó” jelzőkkel illették annak tartalmát, hozzátéve, hogy azonnali cselekvésre van szükség, különben az EU mellékes tényezővé válik a globális gazdasági színpadon. Pedig a jelentés sok újat nem tartalmazott, legfeljebb pontos adatokkal szolgált arról, hogy valójában mekkora a baj. Az európai vállalatok évek óta egyre kétségbeesettebben szajkózzák azokat a problémákat és tévedéseket, amelyeket saját kormányuk vagy éppen Brüsszel okozott, és amitől az európai ipar/versenyképesség egyre mélyebbre süllyedt. Draghi szerint az Egyesült Államok és Kína egy expresszvonat sebességével húznak el Európa mellett, ahol a bürokratikus agyonszabályozás, a K+F-szegmens hanyatlása, valamint a pragmatikus gazdasági gondolkodás hiánya (beleértve a megkövesedett, szabályalapú, gyors reagálást nélkülöző szemléletet) egyre inkább a leszakadás mocsarába taszítja az uniót.  

Nem volt ez mindig így. Az EU és elődjei, az Európai Szén- és Acélközösség, valamint az Európai Gazdasági Közösség win-win helyzetet kialakítani vágyó, pragmatikus, erőt sugárzó és a nemzetállami gazdasági érdekeket tiszteletben tartó alapok voltak, amelyekre biztonságosan lehetett volna építkezni. Az ezredforduló óta eltelt évtizedekben azonban a gazdaságról a hangsúly az aktuálpolitikára tevődött át, a stabilitás helyett az ideológia vette át a célformálást, az Európai Bizottság pedig teljes és szándékos szereptévesztéssel 

Az ideológiai alapon működő rendszer, amely mára belefulladt a saját szabályozási szigorába és abba, hogy a tagállamait próbálja politikai alapon fegyelmezni, törvényszerűen juttatta Európát a jelenlegi állapotába. Ami egykor az európai értékrendet meghatározta (stabilitás, jólét), mára a túlélésért folytatott harc erőtlen csatakiáltásává változott, de odáig a brüsszeli bürokrácia felismerőképessége még nem terjedt, hogy rájöjjön: néha a háborút úgy lehet megnyerni, ha teljes hátraarccal visszavágtat a gyülekezőpontra, és a fegyvereit persze nem a sajátjai ellen fordítja.  

Gondolatban óriások vagyunk 

Általában jellemző, hogy az uniós vezetői gondolkodás (jelenleg még Brüsszel vezérletével) teljesen elszakadt a valóságtól. Képtelen már logikusan és kellő távolságból szemlélve olyan, konszenzuson alapuló döntéseket hozni, amelyek hosszabb távon is a gazdasági növekedést és az együttműködésre épülő, ideológiai indíttatást nélkülöző reálpolitikát helyeznék az előtérbe. Brüsszel még a saját tagállamait is revolverezni kezdte (a Magyarországgal szemben megfogalmazott, vegytiszta ideológiai zsarolásra építő politikája tökéletes példája annak, mennyire félresiklott minden, amit egykor uniós értéknek nevezhettünk), a legnagyobb hibát mégis akkor követi el, amikor saját világgazdasági és geopolitikai szerepét is túlértékelve a valóban nagyhatalmi pozíciót betöltő partnereit is a legendás európai gőg leplében kezdi fenyegetni és kioktatni.  

A kereskedelmi háborús eszközök, a protekcionista és az érdekalapú szabályok nem ördögtől valók, zavarba ejtő azonban a bevetésük egy olyan szituációban, amikor az alkalmazója nem tud a védekezés/támadás mögé saját alternatívát tenni. A kínai elektromos autókra kivetett vám jól tükrözi ezt a hozzáállást. 

Hasonló a helyzet a technológiai vállalatok agyonszabályozásával. Az Európai Unió néhány kivétellel nem tudott eddig sem maradandót, sem átmenetit alkotni sem a techplatformok, sem a mesterséges intelligencia, sem a chipfejlesztés és -gyártás területén. Ehelyett az Európai Bizottság időt, energiát és pénzt nem kímélve azon ügyködött, hogy hogyan hozza létre a világ legkeményebb törvényét a digitális szolgáltatásokról és miként próbálja meg beszabályozni a digitális piacokat.  

Mindezt úgy, hogy a törvényt – saját vállalati háttér és produktum hiányában – szinte kizárólag a külföldi techóriásokra erőlteti rá, hatalmas büntetésekkel nyomatékosítva az életképességét. Nincs párbeszéd, nincs win-win helyzet, kizárólag hatalomgyakorlás van a Meta, az X, a Google, az Apple (amely már le is fújta az új MI-alapú szolgáltatásainak bevezetését Európában) és a többiek felett – nem csoda, hogy a Trump mögé gyorsan beállt Mark Zuckerberg az amerikai technológiai ipar elleni támadásként értelmezi Brüsszel politikáját, míg a büntetéseket nemes egyszerűséggel extraadóként emlegeti. A Bizottság mára valós háborúként fogja fel az amerikai vállalatok elleni akcióit, sőt nyíltan kifejtette, hogy amennyiben Trump valóban vámokkal sorozza meg az importját, éppen az agyonszabályozás segítségével azokon áll majd bosszút. Miután az új elnök az egész Szilícium-völgy előtt kinyitotta a Fehér Ház ajtaját, annak nem egy szereplőjét kormányzati pozícióba ültetve, az EU így éppen az amerikai kormányt készül megbüntetni a techcégeken keresztül – tekintve a területen mutatott versenyképességi lemaradását, ebben az esetben ez a terv több mint rizikós.

Quo vadis?  

A bürokráciának és a hübriszből táplálkozó agyonszabályozásnak nincs sok köze a technológiai és a gazdasági realitáshoz. Pusztán annak példája, hogy egy kis csoport miként próbál meg túszul ejteni egy nála galaxisokkal nagyobbat – politikai és ideológiai alapon, pusztán azért, mert nincs felette hatalma, úgy, hogy még megvédenie sincs mit, az érintett területen globálisan versenyképes vállalatot ugyanis az EU csupán nyomokban tartalmaz. Leegyszerűsítve: Európáé a világ legdurvább digitális szabályozása úgy, hogy saját terméke gyakorlatilag egyáltalán nincs.

Ez az a politika, amely ellen az Egyesült Államok immár kormányzati szinten lázadt fel, és ez az a politika, amely érdekindíttatásból még nagyobbat rúg az Európai Unió agyonvert versenyképességébe.  

A brüsszeli hübrisz iskolapéldája azonban a zöldátmenet erőltetett, szintén agyonszabályozott menete (bár VDL bejelentette, hogy enyhítenek a bürokratikus szigoron, valójában alapokig kellene rombolni szinte mindent a Green Dealben, és óvatos, de sűrű párbeszédek közepette alkotni egy új, használható verziót). Brüsszel (és ebben nagy partnere a még pár napig regnáló német kormány) rendkívül büszke a kibocsátásmentes jövőre, amely programjának végső célkitűzése. Jól is halad benne, nem lehet mondani, hogy nincsenek eredmények. Csakhogy – és ez az, ami a Green Dealből alapvetően hiányzik – a pragmatizmus szikrája nem járt a környéken, amikor egy konkrét hatástanulmányok nélküli, az aktuális változásokkal semmilyen formában nem kalkuláló, békeidős, ámde kőbe vésett forgatókönyvet tett le az asztalra. Mi lett az eredménye? Európában globális viszonylatban a legmagasabbak az energiaárak. Az ukrajnai háború, majd annak eredményeként az orosz energia makacs elutasítása és a berobbant energiaválság miatt az itteni vállalatok a négy-hatszorosát kénytelenek fizetni amerikai társaiknál. Nem meglepő, hogy az addig Németországban befektetni szándékozó külföldi vállalatok inkább az Egyesült Államok felé kerülnek, ahogyan az sem, hogy maga a német kormány is megbukott a teljesen elhibázott, brüsszeli gőgöt magába olvasztó elitista politikájával.  

Ursula von der Leyen az utóbbi hónapokban számtalan alkalommal mantrázta el, hogy az EU a világ egyik leghatalmasabb, 450 millió főt számláló piaca, vagyis a komolynál is komolyabb globális tényező. A brüsszeli buborékon belül ez természetesen igaz, ám az Európai Bizottság elnöke még gondolatban sem tette hozzá, hogy egy piac nagysága nem feltétlenül áll egyenes arányban az erejével. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy  

Hogy ezt az Európai Bizottság a mai napig nem hajlandó megérteni, annak ékes jele, hogy olyan területeket akar agyonszabályozni, ahol ő maga semmilyen eredményt nem tudott és nem tud felmutatni. A jelenlegi brüsszeli kereskedelmi és szabályozási politika csupán az elszigetelődést és a leszakadást sietteti.  

Mi lenne a megoldás? Csúnya gondolattal: le kellene cserélni Brüsszelt. Finomabban: a brüsszeli gondolkodást. Száműzni a hübriszt, az utolsó molekuláig megsemmisíteni az átpolitizált buborékot, és vissza kellene menni gondolatban 1993-ig, vetni egy pillantást arra, hogy miért jött létre a ma már mutánsként működő, Európai Uniónak nevezett képződmény, amely napjainkra belefulladt saját felsőbbrendűségi tudatába. Ha az integrációt szeretné tanulmányozni, kicsit messzebb, 1952-ig, az Európai Szén- és Acélközösség alapításáig. Ha a szabályozási szörnyeteg miatt fáj a feje, ott van 1957, az Európai Gazdasági Közösség, amelynek minden alapító rendelkezése a hatékonyságot szolgálta a félőrült, vágyalapú, centralista politika helyett. 

És mindenekelőtt: ideológiai fogások és átpolitizáltság helyett a csupasz gazdasági érdekekre kellene figyelnie. Akkor talán nem kellene Von der Leyennek egyre kétségbeesettebben hajtogatnia a tagállamoknak, hogy valójában mennyire jó az Európai Unió tagjának lenni, hiszen ilyen erő nincs máshol, ilyen elszántság és tudás csak nálunk, csak itt, csak most.  
Mi egyre kevésbé figyelünk rá, Kína és az Egyesült Államok viszont egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatják ezt a háttér nélküli monológot.  
Aztán jobb híján kő-papír-ollóznak egyet, hogy ki harapjon nagyobbat.

KAPCSOLÓDÓ:

Címlapfotó: MTI/AP/Aurelien Morissard

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.