Napokon belül megbuktathatja a kormányt a német pénzügyminiszter

A három párt (szociáldemokraták, szabaddemokraták, zöldek) alkotta német kormánykoalíció megalakulása pillanatától a nem működő kényszerházasság összes jellemzőjét magába sűrítette. Az egymástól teljesen eltérő gazdasági, pénzügyi és klímapolitikák békeidőben még csak-csak elműködnének egymás mellett, konszenzust teremtve a legfontosabb kérdésekben, azonban a világjárvány terhes öröksége és az ukrajnai háború következményeként berobbant energiaválság, annak iparra gyakorolt katasztrofális hatásai gyakorlatilag működésképtelenné tették a Scholz kancellár által kínnal-keservvel összetartott együttműködést. A tervezett költségvetésen tátongó sok tízmilliárd eurós lyuk, a Habeck gazdasági miniszter által agresszíven erőltetett, gyakorlatilag fedezet nélküli zöldátállás, valamint a folyamatosan sürgetett és a Lindner pénzügyminiszter által makacsul elutasított hitelfelvétel kérdése végleg kikezdte a kormány egyébként is darabokban heverő egységét – ahogyan a népszerűségét is. A szavazópolgárok kegyetlenül büntettek: a tartományi választásokon a koalíció tagjai csúfosan leszerepeltek, a közvélemény-kutatások szerint a három párt megítélése soha nem látott mélyponton van, olyannyira, hogy jelenleg a Lindner által vezetett szabaddemokraták be sem jutnának a következő parlamentbe. 

A minden tekintélyét elvesztő szabaddemokrata FPD óriási dilemma előtt áll: amennyiben megbukik a koalíció, valószínűleg ötszázalékos küszöb alatt marad az előre hozott választásokon. Amennyiben azonban továbbra is támogatja a kormány – Lindner pénzügyminiszter által immár nyíltan hangoztatott – katasztrofális gazdaságpolitikáját, a választók sokkal súlyosabban fogják büntetni 2025 szeptemberében, mint most. Talán ez is megfordult Christian Lindner fejében, amikor lapot húzott a tizenkilencre, és a napokban egy tizennyolc oldalas dokumentumot küldött el (az írás, hogyhogy nem, azonnal kiszivárgott a sajtónak, így annak tartalmán és lehetséges következményein a közvélemény is idegesen csámcsog) Scholz kancellárnak (SPD) és Robert Habeck (Zöldek) gazdasági miniszternek, benne egy olyan, az eddigi gazdaságpolitikát alapjaiban megkérdőjelező, és azzal gyökeresen szakítani kívánó tartalommal, amelyet a két párt csak teljes arcvesztéssel tudna elfogadni. 

Változás vagy bukás 

„Jobb nem kormányozni, mint rosszul kormányozni” – mondta egykor Christian Lindner, és úgy tűnik, ezúttal komolyan is gondolta a dolgot. Az általa összeállított anyag ultimátumszerű pontjai ugyanis mind a Scholz-féle szociális területet, mind a Habeck fémjelezte agresszív zöldpolitikát cafatokra szaggatná, s miközben ragaszkodna a hitelfelvételek megtagadásához, adópolitikai enyhítéseket vezetne be. Amennyiben koalíciós partnerei visszautasítanák (és biztosan vissza fogják utasítani) a kemény javaslatokat, Lindner előtt két lehetőség marad:  

Mit tartalmaz Lindner tizennyolc oldala, amely a kulcsfontosságú politikai döntések alapvető felülvizsgálatára szólít fel? Többek között a szolidaritási adó teljes eltörlését. A tarifát még az 1990-es években, a német újraegyesítés után vezették be, és célja a keleti rész felzárkóztatásának finanszírozási kiegészítése volt. Kritikusai szerint harminc évvel később már semmi szükség nincs fenntartására, ám a Scholz-kormány nem törölte el, csupán az adófizetők 90 százalékát mentesítette alóla. A legmagasabb jövedelműek és a vállalatok továbbra is fizetik, előbbiek esetében társadalmi feszültséget, utóbbiaknál pedig további pénzügyi terhet generálva. Lindner 2027-ig az adó teljes megszüntetését szorgalmazza, vagyis kirántaná Scholz alól a szőnyeget egy még mindig elég jelentős, az állami juttatásokba beforgatott pénz csapjának elzárásával. És ha már jóléti állam: a pénzügyminiszter megbabrálná a nyugdíjrendszert is, kevesebb pénzt juttatva azoknak, akik korábban mennek nyugdíjba, mint mások.  

Lindner drasztikus megoldást követel a legendás, és gazdasági szempontból valóban romboló hatású bürokrácia megfékezésére is. Szerinte a szabályozási mechanizmusok lassú reformjára már nincs idő (ezt egyébként hivatalba lépése óta csak ígérte a német kormány), ezért minden új, a gazdaság elé még nagyobb bürokratikus akadályokat gördítő szabályozás azonnali leállítását követeli, különösen munkaügyi területen. 

A legnagyobbat azonban a Habeck által képviselt és kidolgozott klímapolitikába rúg bele: rámutat, hogy míg egész Európa a 2050-es évet jelölte meg a zéró kibocsátás határidejének, Németország 2045-re már végezni akar a teljes átállással, ami szerinte ostobaság, tekintve az erőszakos folyamat iparromboló hatásait.  

 – írja, követelve a 2050-es dátum elfogadását országa esetében is.  

Törölni akarja azokat a klímavédelmi megállapodásokat is, amelyek az ipar zöldítésének finanszírozási alapját képezik, ezzel párhuzamosan a gazdaság rendbetételéig a fosszilis energiahordozók betiltásának időpontját is egyszerűen felfüggesztené. Javasolja a zöldminiszter által kidolgozott klímasemlegességi fűtési koncepció elhalasztását: Lindner ebben az esetben biztos kézzel játszik, miután Habeck tavaly majdnem belebukott abba, hogy támogatási elképzelés nélkül akarta kötelezővé tenni a háztartási kazánok lecserélését a méregdrága hőszivattyúkra. Végső csapásként pedig Habeck édesgyermekének, a klímasemlegességi átállás legfőbb pénzügyi alapjának a teljes megszüntetését javasolja. 

A Lindner-trükk 

Bár az FDP kilépése a koalícióból évek óta fenyegető árnyékként borul a Scholz-kormány fölé, soha ekkora realitása nem volt a lehetőségnek, mint most. Az egyébként is ingatag egymás iránti bizalom romokban hever a kormányon belül. Lindner javaslatcsomagja mindössze 10 nappal a költségvetés elméleti véglegesítése előtt felér egy hadüzenettel két koalíciós partnere felé. „Lindner már nemcsak egy újabb éket ver a koalícióba, hanem egyenesen megtagadja a kancellárt” – mondja a kormány egyik tagja. Mindenkit az a kérdés foglalkoztat, hogy a pénzügyminiszter valóban felrobbantja a kormányt, amennyiben elutasítják tizennyolc oldalas gazdasági provokációját, vagy továbbra is bent tartja pártját a kabinetben, de onnantól mossa kezeit, hangoztatva, hogy eleget tesz ugyan kormánykötelezettségének, ám semmilyen felelősséget nem tud vállalni a gazdasági romlás miatt. 

Ha az FDP kilép a koalícióból, talán (nagyon halk talán) sikerül visszaszereznie szavazói egy részét, akik éppen azért fordultak el tőle, mert beállt asszisztálni egy piros kancellár és egy zöld alkancellár mögé. Ugyanakkor meglehetősen eltérnek a vélemények az időzítésről. Egyesek csúnya kifejezéssel politikai irhamentést, valamint a patkányok és a süllyedő hajó kapcsolatát emlegetik, mások arra mutatnak rá, hogy Lindner éppen abban az időszakban gyújtja fel a házat, amikor a legnagyobb szükség lenne az egységre és a stabilitásra.  

Más kérdés persze, hogy a jelzőlámpa-koalíció a regnálása időszakában gyakorlatilag semmi jelét nem adta a stabilitásnak, ám egy összeomlást a másik két párt és a szavazók is az FDP nyakába varrna. Utóbbiak esetében (látva a közvélemény-kutatási és népszerűségi adatokat) ez azonban inkább dicséret lenne, mint kritika.  

*** 

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.