Váratlan fordulat: Igazat adott Orbánnak Joe Biden, pedig nem is akart

Tartja magát egy anekdota, ami Hillary Clinton és az amerikai kereskedelmi politika súlyos szereptévesztését, valamint a klasszikus gyarmatosításra épülő felfogás bukását sűríti egyetlen epizódba. A történet szerint az akkor az Obama-kormányzat külügyminisztereként tevékenykedő egykori first lady a 2010-es évek elején egy afrikai országba utazott, ahol a vezetőkkel a lehetséges amerikai beruházásokról is beszélt, amelyeket természetesen a szokásos demokráciaexport feltételeihez kötött, vagyis azt csinálta, amit minden amerikai vezető: kioktatta az adott országot arról, milyen amerikai érdekeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy Washington pénzt küldjön és alapvetően nyersanyagkitermelésbe kezdjen a térségben. Mivel Clinton kifinomult diplomata volt, vitt magával ajándékot is: a sztori szerint afrikai tradicionális zenét tartalmazó CD-ket adott át, azt magyarázva, hogy az Államokban mennyire szeretik a kontinens kultúráját. A történet szerint az ország vezetői csak nagy erőfeszítéssel kerülték el, hogy ne röhögjék el magukat – egyikük később aztán elmondta: „Kaptunk kioktatást és néhány szép CD-t, majd ahogy Clinton elutazott, megjelent egy kínai delegáció degeszre tömött táskákkal, és megkérdezték, mit szeretnénk, milyen projektekbe fektessék be a pénzüket?” 

Hogy a fenti történetnek mennyi a valóságalapja, nem tudni, remekül szemlélteti azonban a két nagyhatalom globális kereskedelempolitikájának üvöltő eltéréseit, valamint azt, miért maradt el az átpolitizált, hegemón látásmóddal és ideológiai alapon működtetett világgazdaságban hívő ország a pragmatikus, kizárólag az üzlettel foglalkozó Kína mögött. 

Mélytengeri kikötő és némi kokain 

A közelmúltban Peruban rendezték meg az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozóját, amelyen mind Hszi Csin-ping kínai elnök, mind a Fehér Házban már csomagoló Joe Biden részt vett. A fórum remek alkalmat kínált gazdasági és kereskedelmi megállapodások előkészítésére, a kapcsolatok erősítésére – és természetesen zsíros üzletek megkötésére. Latin-Amerika szerepe eddig sem volt csekély a világkereskedelemben, az elkövetkezendő években azonban a szokottnál is hatalmasabbá válik:  

Hszi Csin-ping tehát mesteri időzítéssel éppen az APEC-csúcs körüli napokban avatta fel a világ egyik legnagyobb, természetesen kínai beruházású mélytengeri kikötőjének első egységét. A beruházás már csak azért is figyelemreméltó, mert a Chancay-kikötőt teljes egészében Kína üzemelteti, vagyis a nagyhatalom hatalmas lépést tett dél-amerikai kereskedelmi dominanciájának megerősítése érdekében. A kínai kormánnyal együtt örül Peru is: reményeik szerint a kikötő „Dél-Amerika Szingapúrjává teszi Perut”, és teljesen átalakítja a kontinens csendes-óceáni partvidékének kereskedelmét. Az Egyesült Államok már korántsem volt ennyire lelkes, és aggodalmát fejezte ki, hogy a kínai irányítás alatt álló kikötőt hadihajók is használhatják – erre azonban mind a perui, mind a kínai vezetés csak legyintett, halkan megemlítve, hogy Washingtonnak senki nem tiltotta meg a hasonló beruházások iránti nyitottságot.  

Bónuszként mellé csomagolt pár használt metrókocsit is, amelyek Kaliforniában kifutottak, de a limai tömegközlekedés még hasznát veheti. Egy, a Financial Timesnak nyilatkozó szakértő tömör összefoglalója szerint: „Van egy óriási kínai megakikötő-projekt, amely Peru egykori nagyságát hirdeti. Aztán jön Biden, és ad néhány helikoptert. Üvöltő kontraszt volt”. 

A történet pedig nem ért véget. Az APEC után közvetlenül megrendezett brazíliai G20-csúcson Hszi Csin-pinget érezhetően a legnagyobb tisztelettel fogadták, míg Bident gyakorlatilag a futottak még kategóriába sorolták. Ritka diplomáciai tapintatlanság, de a házigazda még azt sem várta meg, hogy az amerikai elnök megérkezzen, így a szokásos csoportfotót úgy készítették el, hogy Biden nincs rajta a képen. A két vezető hozzáállása kísértetiesen hasonló volt a perui szituációhoz. Míg Hszi a több milliárd dolláros potenciális kínai befektetésekre összpontosított (Lula elnök legnagyobb örömére), Biden bejelentette, hogy 50 millió dollárt adományoz egy természetvédelmi alapítványnak az Amazonas-medence érdekében. Utóbbi természetesen méltánylandó és nemes gesztus, ám kristálytisztán megmutatja, miért marad le az Egyesült Államok (és természetesen a sor legvégén kullogó Európai Unió) a globális nyersanyagok utáni hajszában és az infrastrukturális beruházások területén egyaránt.  

Sok a beszéd, kevés a tett 

Mint arra a Financial Times már idézett írása is nyomatékosan rámutat: az Egyesült Államok befektetési jövőképe és kereskedelmi politikája nevetségesnek tűnik a kínai tempó mellett. Látszik is az eredmény: Peking Latin-Amerikával folytatott kereskedelme a 2000-es év 12 milliárd dollárról 2023-ra 450 milliárd dollárra nőtt, és ma már a régió legtöbb országának első számú kereskedelmi partnere, és természetesen legfontosabb befektetője is. Az elmúlt években Kína nem vesztegette az időt, és tucatnyi beruházást eszközölt a dél-amerikai bányászat, energiatermelés, a digitális és közlekedési infrastruktúra területén. Ezen befektetések 60 százaléka ráadásul a mindkét fél számára kiemelt jelentőséggel bíró csúcstechnológiás területeken valósult meg, tehát éppen abban a szegmensben, amelyet az Egyesült Államok féltékenyen sajátjának tekint. Ahogyan Peru volt pénzügyminisztere, a kikötőprojekt egyik főszereplője, Alex Contreras nyilatkozta: országa bármilyen befektetést szívesen lát, hiszen olyan régióban fekszik, ahol alapból nagy a beruházási hiány. „Ha választani kell a befektetés nélküli ígéretek és a kínai befektetések között, természetesen az utóbbit választjuk” – mondta. 

Ennek ellenére az Egyesült Államok beruházásai eltörpülnek a kínai infrastrukturális fejlesztések mellett. Washington helyette a jól megszokott, de egyre kevésbé hatásos kardcsörgetési technikát alkalmazza, amikor szinte minden latin-amerikai kínai befektetés kapcsán nemzetbiztonsági aggályait hangoztatja, mondván, az adott fejlesztés (mint a perui kikötői gigaberuházás) túl közel valósult meg határaihoz. Célravezetőbb módszer lenne Peking filozófiáját figyelembe venni, és hasonló eszközökkel operálni Dél-Amerikában, de Washington Biden regnálása alatt inkább a szavak, semmint a tettek embere volt. (A négy elvesztegetett év igazi ajándék volt Kína számára.) Az elnök vezetésével ugyan létrejött az amerikai Partnerség a Gazdasági Jólétért (Partnership for Economic Prosperity) nevű kezdeményezés, amelynek washingtoni célkitűzése a kontinens országainak gazdasági megsegítése volt a megfelelő mértékű ellenszolgáltatás reményében, ám elemzők szerint az egész projekt hasonlóvá vált az európai Global Gatewayhez: nagy szavaknak és ambiciózus ötleteknek nem volt híján, amikor azonban finanszírozásra és gyakorlati kivitelezésre került volna sor, megcsappant a lelkesedés.

Talán volt még néhány CD raktáron a Fehér Házban tradicionális perui zenével, amit a kínai projektmenedzserek szívesen hallgattak költségtervezés közben.

Kína növekvő befolyása a világgazdaságra (valamint Biden kormányzásának eddigi eredménye – a szerk.) igazolni látszik az Orbán-kormány álláspontját, amely szerint Magyarországnak nagyon fontos, hogy el tudja választani azokat a jelenségeket, amelyekre nincs ráhatása, azoktól, amelyek rajta múlnak. Emlékezetes: erre Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója korábban éppen az Egyesült Államok és Kína versengését említette példaként, valamint a globalizációt, amelyekre nincs befolyása Magyarországnak.

„Csak az múlik rajtunk, hogyan reagálunk ezekre” – jegyezte meg. Erről részletesebben ide kattintva olvashat.

*** 

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/AP/Reuters pool/Leah Millis 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.