A Pax Americana kivégzése

Amikor szeptember 24-én Joe Biden utoljára szólalt fel elnökként az ENSZ-közgyűlésen, hosszú monológjában megkísérelte azt bizonygatni, hogy az elmúlt négy esztendő amerikai külpolitikája, ha nem is nevezhető sikertörténetnek, de legalább eredményes volt. A pőre tények azonban mást mutatnak, valami sokkal súlyosabbat, Washington igazi rémálmát: az USA hegemóniája eltűnőben van, vele együtt pedig az általa irányított egypólusú világrendszer és a hatalmi erőn alapuló tekintély is lassan az enyészeté lesz. Feltörekvő államok serege várja éhesen, hogy eljöjjön a multipolarizmus kora, ahol Washington már partnerként, nem pedig vazallusként lesz kénytelen beszélni velük: a globális dél kezében immár olyan ütőkártyák vannak, amelyek ellen a Fehér Ház tehetetlen, legalábbis a hagyományos katonai és gazdasági fegyvereivel mindenképpen.  

Joe kicsoda? 

Egyesek szerint Joe Biden szellemi és fizikai hanyatlása elnöksége alatt tökéletesen szimbolizálja az Egyesült Államok erejének csökkenését a világpolitika és a világgazdaság színpadán. Kína és a globális dél felemelkedése, valamint az azt követő geopolitikai átrendeződés gyorsan megtanította az amerikai hegemón logikával szemben álló országokat, hogy mennyit engedhetnek meg maguknak Washingtonnal szemben: nagyon is sokat. Az erózió nem Biden elnöksége alatt kezdődött, de kétségtelen, hogy az elmúlt négy esztendő felgyorsította az amerikai külpolitikába vetett bizalom hanyatlását.  

Ezt értelmezve és kihasználva a globális dél államai és a konfliktuszónás országok egyaránt döbbenetes fordulatot hajtottak végre. Washington jól láthatóan zavarba jött attól, hogy izompolitikája csődöt mondott.  

Kína élen jár az átrendeződési játszmában. A gazdasági és katonai hatalma már most akkora, hogy minden amerikai támadásra előre tervezett válaszlépése van. A geopolitikai fordulat olyan feszült helyzetet teremtett, amelynek lehetséges eszkalációját Kissinger egyenesen világvégeként emlegette, és óva intette mindkét felet attól, hogy rontson a helyzeten.  

Irán már olyannyira nem törődik az Egyesült Államok nukleáris programjára vonatkozó figyelmeztetéseivel, hogy a hírek szerint éppen Oroszországgal köt atompaktumot. Hogy Észak-Koreával pontosan miről tárgyal, azt jobb lenne nem tudni, ha nem kellene nagyon tudni. A három ország (Kínával kiegészülve) önmagában is erősen megkérdőjelezi az amerikai dominanciát, de ez még csak a kezdet. Venezuela elnökét, Madurót cseppet sem érdekli, hogy az Egyesült Államok mennyire tartja elcsaltnak a választást, vagy milyen szankciókkal fenyegeti. A húszik a Vörös-tengeren bohócot csinálnak az amerikai haditengerészetből: a Washington vezette koalíció tehetetlen velük szemben. Afrikában egyre több helyről távoznak az amerikai csapatok – helyüket Kína és Oroszország üzletemberei vagy zsoldosai veszik át. És ha már Kína: Hszi Csin-ping elnök határozott elvárása, hogy hadserege 2027-re már olyan fejlettségi szinten álljon, amely sikeressé tehet egy tajvani inváziót. Ez nem jelenti azt, hogy meg is teszi, de a lehetőség adott lesz. Amennyiben elszánná magát a döntő lépésre, az Egyesült Államok pedig háborút indítana ellene, a jelenlegi állapotok szerint szinte bizonyosan győzne, mégpedig rövid idő alatt.  

Lehetne folytatni a sort, a világnak nincs olyan szegmense, ahol az Egyesült Államok a tőle megszokott erélyességgel tudná kezelni a konfliktusokat.  

Káosz lett a minden 

Washington erőre épülő befolyása folyamatosan csökken: a legnagyobb lökést az eróziónak azonban nem az ellenséges, hanem a szövetséges államok adják. Ukrajna gyakorlatilag már csak az újabb és újabb segélyeket követeli az USA-tól, de esze ágában sincs engedelmeskedni az utasításainak. Ott és úgy száll szembe az oroszokkal, ahol és ahogyan akar, fittyet hányva Washington eszkalációval kapcsolatos aggályainak. A Fehér Ház tehetetlen: visszafordulni nem tud, ahhoz túlságosan elkötelezte már magát, továbbmenni azonban egyelőre nem akar. Még súlyosabb a helyzet a teljesen önjáróvá vált Izraellel: Netanjahuról lepereg minden figyelmeztetés, az Egyesült Államok pedig képtelen összehozni egy tűzszünetet a Közel-Keleten, így jobb híján azzal folytat sikeresnek nem igazán mondható kommunikációt, hogy legalább eddig sikerült megakadályoznia egy az egész térséget lángba borító eszkalációt. A hangsúly az eddig szón van, nem a sikerültön.  

Az Egyesült Államok hatástalan konfliktuskezelése egybeesik a globális dél országainak felemelkedésével. Washington tett ugyan kísérletet az ukrajnai háború kitörése után a „karámba tereléssel”, ám igyekezete kudarcba fulladt. A déliek nem voltak hajlandók sem elítélni Oroszországot az ukrajnai háború miatt, sem megszakítani vele a gazdasági kapcsolatokat. Sőt: tolongás alakult ki a G7 ellenében létrehozott BRICS-tömb előszobájában, Biden nem kis bosszúságára.  

Kína, Oroszország, valamint a többi nem elkötelezett ország nagyon is jól érzékeli az Egyesült Államok külpolitikai bénultságát. Azt is jól gondolják, hogy ha valamikor van idő és lehetőség cselekvésre, az éppen ezekben a zűrzavaros években van. Nem számít már sokat a szankciókra épülő hatalomgyakorlás sem: a geopolitikai átalakulás éppen Oroszország esetében mutatta meg a legnyilvánvalóbban, hogy amit a Fehér Ház „a világ” néven emleget, az valójában a kisebbségben lévő országok mesterségesen, pragmatizmust nélkülöző módon összeszorított tömbje. A kikényszerített szövetségek pedig újabb problémát okoznak az USA-nak: amikor Európában a gazdasági túlélés a tét, hiába ül Brüsszelben egy mára teljhatalomra törekvő és Washington érdekeit maximálisan figyelembe vevő ember a trónon, a tagállamok a saját nemzeti érdekeiknek megfelelően fognak cselekedni, nem pedig úgy, ahogyan a Fehér Ház elvárja tőlük. Olyannyira, hogy még az atlantizmusból ötösre vizsgázó németek és spanyolok is szembeszálltak a kínai EV-vámokkal kapcsolatos amerikai elképzeléssel. 

Az Egyesült Államok tisztában van vele, hogy egy háború, amelyet Irán, Oroszország, Kína vagy éppen Észak-Korea ellen indít, villámgyorsan több helyszínes konfliktussá válhat – azok azonban azzal vannak tisztában, hogy az USA képtelen lenne most párhuzamos háborúkat vívni. Ezt még akkor sem tudná megtenni, ha a konfliktusok időben és térben egy idő után világháborúvá olvadnának össze, vagyis a NATO egésze lenne a háta mögött. 

Az így kialakult helyzetben marad-e még lehetősége az Egyesült Államoknak arra, hogy helyrehozza kapitális hibáit, és visszaszerezze hegemón szerepét – vagy legalábbis lelassítsa a multipoláris világrendhez vezető folyamatot? A kérdésre lehet gyorsan válaszolni, de nem feltétlenül az lesz a leglogikusabb lehetőség. 

Ez már nem a hidegháború 

Az Egyesült Államok hatalmi mélyrepülése Joe Biden elnöksége alatt gyorsult fel: az elnök egy egészen új védelmi és geopolitikai kihívásokkal teli környezettel szembesült, amelyet nem tudott hatékonyan kezelni. Az átkos örökséget utódjára fogja hagyni – legalábbis semmi jele annak, hogy ciklusa hátralévő néhány hónapjában bármelyik globális konfliktusra megnyugtató választ tudna adni. Az USA védelmi ipara semmilyen formában nem volt felkészülve az ukrajnai és az izraeli háború támogatására. Kapacitás- és munkaerőhiány, a hosszú távú szerződések aláírásának tologatása, valamint az ellátási láncok zűrzavara nehezíti a termelést. És ez még csak az ipari szegmens: a hadseregben még gyászosabb a helyzet, annyira, hogy többen a kormányban már az önkéntes haderő értelmét kérdőjelezik meg a létszámhiány miatt. Mindezt súlyosbítja egy olyan kommunikációs stratégia, amely a közvéleményt villámgyorsan távolította el a kormány támogatásától: alapvetően nem azért, mert nem értene egyet a védelempolitikai elképzeléseivel, hanem azért, mert a Biden-kabinet arra sem veszi a fáradtságot, hogy elmagyarázza, pontosan mivel is kellene egyetértenie.  

A nemzetvédelmi stratégiával foglalkozó, és annak 2022-es, eddigi utolsó változatát felülvizsgáló (kétpárti) kongresszusi bizottság a közelmúltban tette le gyászos jelentését az asztalra. A tanulmány konklúziója: az érvényben lévő stratégia elavult, mivel egyáltalán nem tud érdemben reflektálni a megváltozott geopolitikai helyzetre, a megírásakor pedig Kínát állította a középpontba, nem foglalkozva az esetlegesen kialakuló párhuzamos háborúk gondolatával. A bizottság az „elégtelen” jelzővel illette a stratégiát, rámutatva a Közel-Kelettel és Oroszországgal szembeni célkitűzések hiányára. 

A jelentés szövegezői a közelmúltban megjelent írásukban több olyan alapproblémára mutattak rá, amelyek orvoslásával szerintük az Egyesült Államok esetleg vissza tudja állítani geopolitikai súlyát a világban, azzal párhuzamosan pedig hegemón törekvéseit is a megszokott mederbe terelheti. Kiemelik például a szövetségesek fontosságát. Nem mondanak új dolgot, a világ összes védelempolitikai elemzője pontosan ugyanerre figyelmeztet: egyedül egyetlen állam sem elég egy Kína–Oroszország szövetség elleni háborúhoz, pláne akkor, ha az kiegészülhet Észak-Koreával és Iránnal. Vagyis (és itt nyilván Donald Trumpnak szól elsősorban a figyelmeztetés) diplomáciai, ipari és katonai szempontból is erősíteni kell a meglévő szövetségeket, elsősorban természetesen a NATO-t. Az, hogy ezt nyomatékosítani kell, arra utal, hogy Trump szövetséglazítása után Biden nem tett eleget annak újbóli megszilárdításáért, bármekkora szlogenné is vált a beiktatása utáni „America is back” mondata. 

Egy másik probléma súlyosabbnak hangzik: míg 1960-ban az Egyesült Államok védelmi kiadásai a globális kutatás-fejlesztés 36 százalékát tették ki, 2019-re ez az arány 3,1 százalékra esett vissza. Ennek köszönhetően a magánszektor kenterbe veri a Pentagont a minisztérium által kulcsfontosságúnak minősített 14 technológiai terület közül tizenegyben. A cél tehát az lenne, hogy az állami gyártásba rugalmas módon tudják bevonni a magánszektort, ám a nehézkes, lomha és rendkívül bürokratikus védelmi rendszer ötéves költségvetésekkel dolgozik, amelyet annyira szentírásnak tekintenek, hogy az adott időszakban gyakorlatilag kizárják az új piaci szereplőket. (Az ukrajnai háború kitörése után a kapacitáshiány miatt erre kerestek megoldásokat olyan nyílt pályázatok formájában, amelyekre bárki jelentkezhetett, aki képes volt Ukrajnában alkalmazható, működőképes és észszerűen finanszírozható fegyvereket előállítani. Az ötlet ígéretes volt, de annyira pánikszagú, hogy hosszú távon a sietség és a szervezetlenség hátrányai megfojtanák az innovációs törekvéseket.) A védelmi minisztériumnak tehát arra kellene törekednie, hogy a rövid távú programok mellé olyanokat is becsatlakoztasson, amelyek nagyobb kockázatot vállalnak, ugyanakkor képesek kielégíteni a jövő igényeit. Ehhez újra önteni kellene a pénzt a K+F-be ahelyett, hogy kiemelt és kizárólagos projektek kapnának főszerepet – a bukás veszélyét magukban hordozva.  

Még több pénzt! 

A vörös vészvillogó mögött ott áll talpig fegyverben a hadiipar valamennyi lobbistája is. A védelmi költségvetés növelése mindkét pártnál egyértelmű. Jelenleg 900 milliárd dollár körül mozog a büdzsé, és amennyiben Trump nyeri a választást, ő lesz az az elnök, aki alatt átlépi a bűvös 1000 milliárdot. A kongresszusi bizottság szerint azonban ennél többre van szükség. Nem kellene ennyire szigorúan szétválasztani a védelmi és nem védelmi kiadásokat, magyarán: mindent, ami a védelemhez kapcsolódik, legyen az a védelmi ipar munkavállalóinak képzése, a hadiiparban nélkülözhetetlen kritikus ásványok beszerzése vagy éppen a katonai diplomácia erősítése, egyetlen hatalmas gigazsebből lehetne fedezni a hatékonyabb struktúra érdekében.  

1979-ben, a hidegháború „szép éveiben” az Egyesült Államok a GDP-je 4,9 százalékát költötte védelemre. Ma ez 3 százalék, reálértéken pedig még csökken is. A vérmesebb tanácsadók nemcsak a további befektetéseket szorgalmazzák, de felhabosított bevételi intézkedéseket is követelnek, vagyis a büdzsé növelését a személyi és társasági adók növelésével is el tudják képzelni. Ezzel azonban rendkívül ingoványos talajra tévedtek. Egy ilyen lépés csak az amerikai közvélemény legszélesebb támogatásával lenne lehetséges, az pedig jelenleg nyomaiban sincs meg. A választópolgárok pontos tájékoztatása a kormányzat részéről jelenleg a nevetségesség szintjét súrolja. Az ajánlások szerint az adófizetőknek meg kell érteniük a fenyegetések nagyságát és összetettségét, és azt, hogy az életük normális működése az Egyesült Államok védelmi politikájától és attól függ, hogy Washington megőrizze az évtizedek alatt felépített hegemón rendszert. Ezt nehéz lesz úgy, hogy Biden még a kongresszus határozott felszólítása ellenére sem hajlandó nyilvánosságra hozni, mi a célja az Egyesült Államoknak Ukrajnával, mit jelent az „addig támogatjuk, ameddig szükséges” mondat, illetve mit tekintene sikernek a háborúban.  

A bizonytalanságot a közvélemény-kutatások jól jelzik: az amerikaiaknak mindössze 1 százaléka gondolja úgy, hogy a nemzetbiztonság a nemzet legnagyobb problémája. A hadseregbe vetett bizalom a 2018-as 70 százalékról 2022-re 48 százalékra esett vissza, a toborzási célokat a haderő rendre alulteljesíti. (Nehéz például azzal toborozni, hogy az amerikai hadsereg tárt karokkal várja a transzneműeket, és egyes esetekben még a nemváltó műtétek anyagi vonatkozásait is vállalja.) A megfelelő tájékoztatás és a hazafias nevelés hiánya érdektelenséget, értetlenséget és végül értéktelenedést szült, olyannyira, hogy az egykor bálványozott amerikai hadsereg megítélése a saját országában teljesen megkopott.  

És megint ugyanaz a nóta 

A kongresszusi bizottság jelentése csupán egy a sokból, amely az amerikai hegemónia hanyatlása megállításának módjaira tesz javaslatot. Sokan sokféleképpen közelítik meg a problémát, amelyet a Biden-kormányzat jól láthatóan már nem tud és nem is akar kezelni. Egyetlen közös azonban van bennük: egytől egyig a védelmi kiadások növelését és a fegyverkezés felpörgetését javasolják. Pearl Harborral és szeptember 11-ével példálóznak, ebből adódóan az Egyesült Államok geopolitikai súlya visszaszerzésének lehetőségét kizárólag a szokásos izompolitika szemszögéből elemzik. Éppen abból, ami miatt Washington elveszítette klasszikus világvezetői szerepét. Nem veszi figyelembe sem a világgazdasági, sem a geopolitikai változókat, nem foglalkozik az érdekek átrendeződéseivel, a globális dél felemelkedésével – és legfőképpen nem a diplomáciai konfliktuskezeléssel.  

Az Egyesült Államok hatalmi hanyatlásának legfőbb oka az, hogy képtelen a fegyveres és tiltó rendelkezéseken alapuló erőn kívül más dimenzióban gondolkodni. Miközben Kína kereskedelmével és csúcsra járatott iparával meghódítja a világot, Washington válasza a protekcionizmus és a háborúra készülődés Peking ellen. Ez a mentalitás (és ennek jól láthatóan halványodó hatékonysága) váltotta ki azt a pusztító dacot, amelyet a gazdaságilag egyre súlyosabb tényezővé váló globális dél, illetve finomabb formában már Washington egyes szövetségesei tanúsítanak az amerikai világrendfelfogással szemben. Pedig az unipoláris rend vége nem kérdés többé. Amennyiben az Egyesült Államok erővel és erőszakkal akarja megvédeni globális hegemóniáját, a bukása átmenetet kizárva fog bekövetkezni. Más szavakkal: éppen sietteti, nem pedig megállítja saját hanyatlását. 

Ismét Kissingerhez kell visszanyúlni, aki ominózus utolsó interjújában úgy fogalmazott: jogos elvárás, hogy az Egyesült Államok katonailag elég erős legyen, de ennek csak akkor lehet relevanciája, ha a diplomácia teljes csődöt mondana. Amennyiben azonban Washington ragaszkodik egy zéró összegű játszmához, ahol a győztes mindent visz, úgy nemcsak magát, de az egész világot romba fogja dönteni. 

*** 

Fotó: MTI/AP/Getty Images pool/Leon Neal 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.