Kissinger szerint a világ – A nagyhatalmi konfliktushoz vezető út

A május 27-én 100. születésnapját ünneplő amerikai ex-külügyminiszterrel, Henry Kissingerrel a The Economist készített óriásinterjút. Négyrészes sorozatunkban a legfontosabb gondolatait válogattuk ki, amelyeket többek között az USA–Kína konfliktus, az ukrajnai háború, a pragmatikus gazdaságfilozófia és a politikai kultúra jelenlegi állapotával kapcsolatban fogalmazott meg. Az első részben a Washington–Peking szembenállás lehetőségeit latolgatja.

Az amerikai–kínai kapcsolatok rohamos romlását tekintve Kissinger borúsan látja a jövőt. „Mindkét fél meg van győződve róla, hogy a másik stratégiai veszélyt jelent. A nagyhatalmi konfrontáció útján haladunk” – mondta, hangsúlyozva, hogy napjainkban mind az erőviszonyok, mind a hadviselés technológiája olyan gyorsan és szerteágazóan változik, amely lehetetlenné teszi, hogy az államok egy előre meghatározott elv vagy terv szerint reagáljanak. Ha pedig ez a lehetőségük elvész, előbb-utóbb óhatatlanul az erőszakhoz folyamodnak. „Az első világháború előtti klasszikus helyzetben vagyunk, ahol egyik fél sem tud politikai engedményeket tenni, és amelyben az egyensúly legcsekélyebb megzavarása is katasztrofális következményekkel járhat” – fogalmazott.

„A kínai rendszer inkább konfuciánus, semmint marxista”

Kissinger véleménye szerint az emberiség sorsa azon múlik, hogy Amerika és Kína képes-e egymás mellett békésen élni. Hogy ennek kitalálják a mikéntjét, nagyjából 5-10 év áll rendelkezésre. 

Mint mondja, első lépésben a jelenlegi helyzet és Kína növekvő nyugtalanságának elemzése nélkülözhetetlen. Azt elismeri, hogy a kínai elit egyre nehezebben tűri a Nyugat döntéshozóinak szentenciaként megfogalmazott gondolatait a globális szabályokról, amelyek kizárólag egy USA-vezette világrendben alkalmazhatók. Peking értelmezésében a Nyugat kicsinyes alkukat ajánl, amelyek során Kína lehetőséget és kiváltságokat kaphat – amennyiben alkalmazkodik a washingtoni játékszabályokhoz – ám soha nem fogják egyenlő félként kezelni. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a pekingi ambíciókat meglehetősen félreértik a Fehér Házban. Washingtonban attól félnek, hogy Kína világuralomra tör – mondja –, de ez a törekvés már régen nem egy ideológia mentén zajlik, semmi köze a kommunizmushoz vagy a marxizmushoz. Ahogyan Kissinger fogalmaz: sok kínai vezetővel találkozott, és nem is kételkedett ideológiai elkötelezettségükben, ám azt világosan látta, hogy

„A kínai rendszer inkább konfuciánus, semmint marxista” – mondta, utalva Peking gyakorlati megközelítésére. Ez teszi lehetővé, hogy pontosan ismeri saját teljesítőképességének csúcsát, és amikor eléri az utóbbit, elvárja, hogy eredményeinek megfelelően, tisztelettel és egyenrangú félként ismerje el egy másik világhatalom. Hogy visszaélne-e Kína azzal, ha túllépne saját korlátain és valószínűtlenül nagy hatalom összpontosulna a kezében? Kissinger szerint nem, ám óvatosan hozzáteszi: a Nyugatnak képesnek kell lennie arra, hogy a diplomácia és erő kombinációjával ne is alakulhasson ki egy ilyen extrém szituáció.

Nagyhatalmi libikóka

Ahogyan a volt külügyminiszter fogalmaz: az, hogy Kína globális szerepet akar betölteni, teljesen természetes. Ahogyan az USA is, amelynek folyamatosan monitoroznia kell, hogy a saját és Kína megítélése erről a szerepről összeegyeztethető-e. Ha a válasz nem, és nem sikerül egy hatalmi egyensúlyt fenntartani, csupán abban az esetben lehet az erő alkalmazására gondolni. „Képes Kína és az Egyesült Államok egymás mellett élni anélkül, hogy háborúval fenyegetné egymást? Mindig hittem és most is hiszem, hogy igen” – fogalmazott, azt azonban rögtön hozzátette, hogy semmire nincs garancia, éppen ezért jogos elvárás, hogy az USA katonailag is elég erős legyen a diplomácia teljes csődje esetén. 

Kissinger rámutatott: bár a Tajvan-probléma nem új keletű, Richard Nixon és Mao Ce-tung 1972-ben annyira alaposan kivesézték a témát, és olyan megnyugtatóan jegelték azt, hogy nem is nagyon kellett bolygatni. Egészen Donald Trumpig kellett várni, hogy a helyzet újra forróvá váljon, és egy amerikai elnök keményvonalas politikát alkalmazzon Kínával szemben. Ezt aztán Biden is folytatta, aki csak annyiban változtatott elődje hozzáállásán, hogy liberális retorikába csomagolta motivációit.

Jelenleg nagyon szűk a mozgástér mindkét fél számára. Kissinger meggyőződése, hogy

ezt pedig egyik fél sem akarja. Kína ezért óvakodik a drasztikus lépésektől, az Államok pedig – a hangzatos mondatok ellenére – ezért nem akar mélyebben beletúrni az „Egy Kína elvbe”. A volt külügyminiszter szerint a helyzetet csak a folyamatos párbeszéddel, a bizalom fokozatos kiépítésével, és a konstruktív együttműködésre törekvéssel lehet javítani – amire egyébként mindkét országban meg is van a hajlandóság. 

Ne akard megváltoztatni!

Kissinger úgy fogalmaz: az USA és Kína között számos területen lehetne közös nevezőt találni, amelyek így a globális stabilitást szolgálnák. Mindent romba dönthet azonban, ha az USA ragaszkodni kezd egy zéró összegű játszmához, azaz a „mindent vagy semmit” elv mellett teszi le a voksát. 

Az Egyesült Államoknak óvakodnia kell attól, hogy bármilyen formában megpróbálja befolyásolni Kína belső rendszereit, legyen szó gazdaságiról vagy politikairól. Mint mondta, erős, de alapjaiban

Sokkal valószínűbb, hogy egy külső hatásra kikényszerített változás a kommunista rezsim összeomlásával polgárháborúhoz vezetne, amely ismét csak ideológiai válsággá terebélyesedne, közvetlenül fokozva a globális instabilitást. Az USA-nak nem áll érdekében megingatni Kína eddigi eredményeit, és semmibe venni Peking saját érdekeit – figyelmeztet Kissinger, hozzátéve: hogy ez mennyire elhibázott lépés lenne, arra a legjobb példa Oroszország és Ukrajna esete.

Folytatjuk...

Fotó: Hszi Csin-ping kínai államfő és Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter 2018. november 8-án.