A most éppen Szaúd-Arábiában bemutatott kijevi béketerv csak egyetlen dolgot hagy figyelmen kívül: hogy megvalósulásához Oroszország is kellene.
A Makronóm Intézet elemzőjének írása.
Dzsiddában több mint negyven ország részvételével rendezték meg a hétvégén az ukrajnai háború lezárását célzó kijevi béketervről szóló konferenciát. Az már a találkozó előtt is nyilvánvaló volt, hogy a békekötés szempontjából a meetingnek gyakorlati eredménye a nullával lesz egyenlő, a találkozó pusztán arra szolgál, hogy Ukrajna és a Nyugat újra megpróbálja meggyőzni a globális dél államait, engedjék el oly sokszor hangoztatott semlegességüket, és nyíltan foglaljanak állást Moszkva ellen.
Ebből a szempontból nézve a találkozót, nem is a fronton zajló események, hanem a résztvevők személye volt a lényeges. Maga az a tény, hogy Szaúd-Arábia adott otthont a találkozónak, élesen rávilágít: a Moszkvával egyébként jó viszonyt ápoló ország diplomáciai jelenlétének globális kiterjesztésére fókuszál, és igyekszik gazdasági tekintélyének súlyát ezáltal is növelni. Brazília, Törökország és Dél-Afrika részvétele szintén jelzésértékű, bár nem feltétlenül azért, ahogyan Kijev kommunikálta utólag. Ukrajna ugyanis kijelentette, hogy a részt vevő országok egyöntetűen üdvözölték a béketerv azon pontját, amely Ukrajna területi integritását szorgalmazza. Ez nyilvánvalóan torzítás, a valóság az, hogy a meghívott semleges országok azért vettek részt a találkozón, mert folyamatosan a béke megkötésének szükségességét hangoztatják – márpedig ezek után bajos lenne kivonniuk magukat egy olyan tárgyalási etapból, ahol éppen egy béketervet vitatnak meg.
Éppen emiatt minden szem Kínára szegeződött, amely külön béketervvel rukkolt elő tavasszal, és amelyet a Nyugat nyilvánvalóan elutasított, miután hiányzott belőle az ukrán területi integritásra vonatkozó javaslat. Peking a közelmúltban már lemondta részvételét egy hasonló jellegű találkozón Koppenhágában, így most mindenki azt találgatta, tiszteletét teszi-e Dzsiddában.
Tette.
Kína jelenlétét mindenki a „konstruktív” szóval jellemezte a találkozón, pedig Peking hasonló okokból vett részt a fórumon, mint például Brazília: ha valaki folyamatosan a békekötés szükségességét hangsúlyozza, az nem bújhatott ki alóla. Rizikó és vesztenivaló nem volt, a találkozó minden konkrét fejleményt nélkülözve zárult, Peking jelenléte azonban éppen az Oroszországgal való szívélyes és korlátlan partneri viszony miatt került az esemény középpontjába. Kína diplomáciai súlyát a részvétel természetesen jelentősen növelte, elköteleződnie nem kellett, még véleményezni sem. (Ezt azóta sem tette meg.) A jelen lévő országok képviselői gyakorlatilag abban maradtak, hogy alaposan tanulmányozni kezdik az ukrán tízpontos békejavaslatot, különös tekintettel arra, hogy az milyen hatással lenne saját kapcsolataikra, és mit találnak benne kivitelezhetőnek.
A tét nélküli találkozót aztán mindenki úgy értelmezte, ahogyan akarta. A Nyugat nem győzte bizonygatni, hogy Kína puszta jelenléte is már Oroszország egyre nyilvánvalóbb elszigeteltségét mutatja, az pedig, hogy jelezte részvételi szándékát a következő hasonló jellegű találkozón, már csak hab a tortán. Peking mélyen hallgat, ám a csend oka éppen az, hogy egy diplomáciai gesztuson túl nem sok jelentősége volt számára a találkozónak.
A találkozónak volt egy rendkívül fontos előzménye, amely el is döntötte annak kimenetelét. Szaúd-Arábia nem hívta meg Oroszországot arra a fórumra, ami alapvetően róla szólt. A diplomáciai otrombaság (egy meghívó küldése nem egyenlő a részvételi kötelezettséggel, Oroszország természetesen nem képviseltette volna magát egy fórumon, ahol nem kíváncsiak a véleményére) jól megvilágította, hogy maga a házigazda sem gondolta komolyan bármiféle eredmény elérését, a szituációt pedig inkább tekintette saját pozicionálási pontszerzésének, semmint érdemi találkozónak.
Ukrajna máris nemzetközi, államfői szintű békecsúcsot sürget, de ezt még a nyugati vezetők is elhamarkodottnak találják: nemcsak azért, mert a globális kelet és dél országai igen messze állnak attól, hogy Moszkva ellen kezdjenek dolgozni, hanem az imént említett ok miatt. Nehéz úgy érvényt szerezni egy béketervnek, ha az egyik hadban álló féllel közben szóba sem állnak.
Ahogyan arra többen rámutattak: a Zelenszkij-féle béketerv valójában nem Ukrajnáról szól, hanem arról, miként képzeli el a Nyugat Oroszország helyzetét a jövő geopolitikai rendszerében. A javaslatban egy betű sincs arról például, miként értelmezheti Moszkva az Ukrajnában felhalmozott fegyverarzenált, az esetleges NATO-csatlakozást és a NATO-csapatok jövőbeli ukrajnai állomásoztatását, egyszóval Washington által ismét egy olyan javaslat látott napvilágot, amely
bármiféle ötlet nélkül visszakanyarodik a háborút kirobbantó alapvető okokhoz: Moszkva biztonsági aggályaihoz.
Más szavakkal: az ukrán béketerv a Nyugat érdekeit és pozíciójának fegyveres megerősítését tartalmazza, és egyáltalán nem fókuszál az orosz–ukrán konfliktus alapvető problémáira. Ez pedig ebben a formában nyilván komolyan vehetetlen a Kreml részéről, de erre utalt maga Antonio Guterres ENSZ-főtitkár is, aki szerint igen kicsi az esély ennél komolyabb béketárgyalásokra.
Plasztikus hasonlattal élve: a béketervet javasló fél a dán királyfi nélkül akarja eljátszani a Hamletet.
A lengyel miniszterelnök „keserű elégtételt” érez amiatt, hogy az Oroszországról és a „rendkívül hétköznapi” Putyinról szóló, éveken át hangoztatott figyelmeztetései beigazolódtak.
Több mint 5500 ukránt kerítettek be az oroszok.
A Kreml szerint téves az orosz–amerikai csúcs lemondásáról beszélni, mivel az időpontot még nem véglegesítették.
Az Orbán-fóbiásoknak nyilván van valami erős kötődése Orbánhoz, mert a vezérük magát Orbán másolatként definiálja.
Putyin megbízottja optimista hangnemben nyilatkozott.
Michał Wawrykiewicz az a lengyel néppárti képviselő, aki minden uniós forrást elvenne hazánktól, és aki kimondta, hogy a Tisza egy Ukrajna-párti formáció.
Az amerikai pénzügyminiszter „háborús gazdaságként” jellemezte az oroszt, amely nulla növekedést produkál 20 százalékos inflációval.
A volt amerikai elnök nem is titkolja, hogy alapítványon keresztül érné el Magyarországban és Lengyelországban, hogy végre azokat a politikusokat válasszák meg, akik neki szimpatikusak.
